Múlt héten a húgom meglepett egy adag Bravo matricával 1997-ből. Backstreet Boys, Kelly Family, DJ Bobo, ahogy kell. Utóbbi gyorsan fel is került az előszobatükörre, én meg azon gondolkoztam, hogy hogy a fenébe lehet az, hogy konkrétan emlékszem ezekre a matricákra és még például olyanokra is, amikor bélyegek, mű-piercing vagy éppen fake tetkó járt az újsághoz. Persze, hogy emlékszem, hiszen annak, aki a '90-es években volt tini Magyarországon, ez volt a Biblia.

A Bravo persze nem magyar termék, 1956-ban indult Németországban, ahol egészen gyorsan a fiatalok kedvenc újságja lett. Anyám mesélte, hogy már a 70-es években csempésztek be belőle, nagy kincs volt, teli olyan képekkel és információkkal, amiket az Ifjúsági Magazinban például soha nem lehetett volna látni. Itthon 1992-ben kezdték el kiadni és hamarosan kétheti magazinként jelent meg, minden második csütörtökön. A Bravo soha nem arról volt híres, hogy elképesztően mély dolgokat lehetett és lehet benne olvasni, hanem arról, hogy teli volt képekkel, interjúkkal, dalszövegekkel, lelki segély oldalakkal, azaz mindennel, amit a tinik látni akartak benne. Ma is létezik ugyan, de már csak havonta jelenik meg és egyre kevesebben veszik, ami természetes is, hiszen ahogyan lassan minden korosztályé, úgy a tinik médiafogyasztása is szépen átment az online felületekre. A '90-es években azonban egy ilyen magazin a rádió és a zenecsatornák mellett elképesztően fontos információ- és nem mellesleg képforrás volt, aminek a poszterei nélkül nem lett volna teljes egy tizenéves szobája sem.

Miért imádtuk?

Mert ez a magazin talált fel olyan csodás dolgokat, mint az összerakható életnagyságú poszter, aminek végterméke általában a ruhásszekrények belső falán landolt a panelban. De voltak benne bőven tapétagyilkos, hosszában összeilleszthető zenekaros poszterek is a tagok portréival, amiket az egymás után következő számokból lehetett összegyűjteni.

Mert honnan tudta volna meg máshonnan az ember lánya például azt, hogy a Backstreet Boys-os Brian szívét meg kell műteni? Ugyan a német verzióra támaszkodott a külföldi anyagokban, a magyar Bravo viszonylag hamar átvette az itthon is érdekes anyagokat. Így aztán a hírek is terjedtek és rengeteg tartalmas interjút lehetett olvasni a sztárokkal.

Mert elképesztően béna ajándékokat adtak hozzá néha, mint például az említett matricákat, a német verzióban pedig lehetett találni sztár-bélyegeket is és sokszor virított a lap közepén óriásposzter. Persze ez csak a kezdet az akkoriban menő műanyag cumikhoz, a nagyon amatőr ál-tetkókhoz és az orrba felszippantható mű-piercinghez képest, ami szintén a Bravóval érkezett. Bizony, kurvára menőnek éreztem magam a John Bon Jovi karján látható tetkók másával az enyémen, pedig az már rajta is elég szarul nézett ki.

Szex, szerelem, gyengédség. "A" rovat, amitől sokan felnőttek és amiről mindenkinek van egy sztorija. A Szex, szerelem, gyengédség tulajdonképpen az akkori tinik kollektív tudatának része, tapasztalatból mondom, hogy bárki fel tudja idézni a klasszikus történeteket a fikusszal, az ebihalakkal vagy éppen Micimackóval. Mindig is nagyon kíváncsi voltam rá, vajon a rovatban a képen szereplő pszichológus igazi személy volt-e vagy csak a német Dr. Sommer-team átnevezett tagja. Ha valaki tudja, mondja már meg! Egyébként úgy vélem, a sztorik nagy része sajtómunkások és fordítók kitalációja, egyszer írtunk bele az osztállyal pár kreatív kérdést, de sosem hozták le a szemetek :(.

Mert egy idő után rendszeresen volt benne Foto-Love-Story, olyan szuper szerelemi történetekkel, melyeket egytől-egyig a német kiadásból vettek át. A szereplőket Ingéről Katira nevezték át, Dieter helyett pedig Jani hódított és borzasztóan életszerű és sokszor tanulságos események történtek velük pár számon keresztül. Emlékszem, volt olyan, hogy a Caught in the Act körül bonyolódott a sztori, és máskor is szerepeltettek aktuális, elérhető sztárokat. Ez a műfaj egyébként a németeknél most is hódít, a helyi 100xszép vagy a Bravo Girl már másból sem áll.

Mert teli volt magyar sztárokkal is. Ugyan a hazai anyagok rendkívül rossz fotóminősége miatt azonnal meg tudtad különböztetni, mi készült itthon és mi nem, azért örülni kellett, hogy itt legalább kap az ember egy jó Ákos posztert, még akkor is, ha a pattanásait nem sikerült kiretusálni rajta. 

Mert voltak benne dalszövegek. Magyarul. És amikor ezeket később visszaolvastam, rájöttem, hogy rosszul. Annál még a Google Translate is jobban tudja, tényleg.

Mert, főleg az elején, nagyon széles volt a témaválaszték. Szóval a Metallicától kezdve a La Bouche-on át a U2-ig, sokan megtalálták benne a számításukat. Nekem rémlik olyan, hogy volt benne rendszeresen Popular vagy Bonanza és néha még Sepultura is.

Nem a Bravo volt akkoriban az egyetlen, de legalább nem kellett egy hónapot várni rá, mint a Popcornra vagy az IM-re, és olcsóbb is volt. Ennek következtében mondjuk olyan papírra nyomták, ami már akkor szakadt, ha lapoztál, de úgyis csak arra emlékeztél belőle egy hét múlva, amit kitettél a falra, vagy beragasztottál egy füzetbe. Mert erre volt jó leginkább. Rajongani. Ma meg rajonganak helyette a srácok a Facebookon a Twitteren meg az Instagramon és ez pont így van jól.

1., 2., 3., 6. kép saját, a többi szerteszét volt az interneteken