A Billboardon találtam egy érdekes összehasonlítást, ami azt mutatta meg, Amerikában mennyit vittek el a 10 legnépszerűbb albumból 1994-ben és 2014-ben, az év első 8 hónapjában. Azzal persze nem fogok újat mondani, hogy 1994-ben az emberek még nagyon szerettek lemezeket vásárolni, ahogyan azzal is mindenki tisztában van, hogy ma azért ennyire már vagyunk hajlandóak fizetni egy letöltésért. Szóval nyilván 2014-ben kevesebb album fogyott, de egymás mellett látni a számokat elég letaglózó, ami elindított egy kis elmélkedés is.
Az első helyezettek között nincsen ordas különbség, 3 milliós példányszám felett teljesített eddig idén a Frozen filmzenealbuma és anno az Ace of Base debütálása is az Egyesült Államokban. Utána azonban már nem túl jó a helyzet. A 2014-ben második helyezett Beyoncé 700 ezer felett megáll, míg az 1994-es második Counting Crows szintén majdnem eléri a 3 milliót. De nem csak, hogy Beyoncé meglepetésalbumának nem sikerült elérnie az 1 milliós eladást eddig az évben, hanem senki másnak, miközben 1994-ben még Amerikában 38 olyan album volt, ami ezt simán megtette. És nem csak a slágeralbumok fogytak jobban 20 éve, hanem sokkal több lemez érte el a platina státuszt, amire manapság egyre kevesebb példa van.
Ezek az adatok nagyon jól szemléltetik, hogy az internethasználat elterjedése és hétköznapivá válása hogyan változtatta meg a zenefogyasztási szokásainkat. És itt most nem csak az illegális letöltésekre gondolok, hanem arra is, hogy már nem feltétlen akarunk birtokolni valamit. Egy cédét vagy kazettát 20 éve megvenni fontos dolog volt és az ember rongyosra hallgatott teljes albumokat, míg én úgy veszem észre, hogy ma már inkább csak dalokat hallgatunk. És inkább csak dalokat is vagyunk hajlandóak megvenni. Szerencsére nagyon sokan szeretnek fizetni a zenéért, de rengetegen vannak olyanok is, akik akik inkább az ingyenes megoldásokat választják, akár teljesen legálisan is. Meghallgatják a számokat a YouTube-on vagy a streaming szolgáltatóknál, amiből ugyan jut vissza pénz rendesen a kiadóknak és az előadóknak, de nem jelent már klasszikus lemezvásárlást.
Újfajta albummegjelenések
A fentiekből kiindulva és a számokat nézve pedig egyáltalán nem meglepő tendencia az, hogy az előadók és főleg a körülöttük lévő reklám- és kommunikációs szakemberek mindent megpróbálnak azért, hogy egy friss album megjelenése valamiért olyan extrán különleges legyen, hogy felfigyeljenek rá az emberek. És ne is csak felfigyeljenek, hanem újra élmény legyen nekik birtokolni azt, ha már nem is fizikálisan. Csak idén három olyan közismert és nagyszabású példát lehet mondani, ami nagyon profin és egyébként különböző módokon éppen ezt célozta meg.
Ott volt egyrészt Beyoncé saját nevén futó meglepetésalbuma a lista második helyéről, aminél az volt a csavar, hogy teljes titokban tudták tartani az érkezését és bónusz videoklipeket is tartalmazott. Ez szépen meg is tette a hatását, jó sok fogyott belőle láthatóan. Aztán jön a Wu Tang Once Upon a Time in Shaolin albuma, aminél az a fricska, hogy egyelten fizikai példány készül belőle, erre lehet majd licitálni (a Wu Tang ugyanakkor még idén egy másik, Boomboxos kiadásra is készül másik, A Better Tomorrow albumuk kapcsán, ami szintén nagyon egyedi dolog). Itt nem is a példányszám a lényeg, hanem a figyelemfelkeltés, ami aztán rendesen sikerült is nekik. Végül pedig ott a U2 incidens az Apple-nél, amikor a zenekar friss Songs of Innocence albuma nagyon "ártatlanul" rátelepült a felhasználók iTunes fiókjára. És, hogy ez miért érte meg a zenekarnak? Mert baromi sok pénzt kaptak érte az Apple-től, plusz az ajándék album miatt az emberek elkezdték megvenni és hallgatni a régi albumaikat.
Persze nem csak az albummegjelenések mikéntjéhez kellenek ilyen okosságok már, hanem máshonnan kell pótolni azt a pénzt, ami elmarad a lemezvásárlás csökkenése miatt. Éppen ezért nagyon nagy szerepet kapnak a turnébevételek, a merch cuccokból befolyó pénzek, az egyedi együttműködési szerződések a streaming szolgáltatókkal és mindenféle zenei platformokkal, valamint az egyre fontosabbá váló reklámszerződések termékelhelyezésekkel, támogatásokkal és mindenféle jóval.
Szerintem ma már fontosabb népszerűségi mutató az albumeladásoknál az, hogy mennyien hallgatják az előadókat a streaming szolgáltatóknál, mennyire futnak az egyes dalaik dalaik olyan aktuális listákon, mint például a Billboar twitteres sztorija vagy éppen hogyan szerepelnek a közösségi médiában. Egyáltalán nem mondom viszont azt, hogy az albumoknak, mint formátumnak, leáldozott volna, mert szükség van egy ilyen keretre, amibe egy rakat új dalt be lehet csomagolni, amire koncepciót lehet építeni. Csak éppen nem abban kell feltétlenül a sikerüket mérni, mennyit adtak el belőlük darabra hanem, hogy mennyien és mennyiszer hallgatják őket.
