Nyilván voltak elvárásaim és jóslataim a Szigetes Robbie Williams koncerttel kapcsolatban, hiszen láttam már sokszor, hogyan visz el a hátán akkora embertömeget, ami ide is várható volt. Számítottam félve egy kis vurstli-hangulatra, sok-sok együtt-éneklésre, no meg nagy pillanatokra is, ahogyan már előre röhögtem a simán stand-uposnak is beillő Williams iróniával teli poénjain és kötelező önajnározásán. Hogy ezekből mi jött be? Mindjárt mondom, de az biztos, hogy egy ilyen jó formában lévő világsztár bőven azt csinált ezzel a közönséggel, amit csak akart.
Azt már a Szigetre befelé lehetett érezni, hogy aki itt, ma a tökéletes fesztiválhangulatra is kíváncsi, az csalódni fog. Hiszen egy olyan konkrét világsztár fellépése volt a fő attrakció, akire tényleg bárki kíváncsi, a titkárnő Gizikétől az autószerelő Laciig. Persze ezzel semmi baj nincsen, de ez az adalék kellemes vurstlivá hígította a sziget 90 ezres aznapi közönségét. Ettől pedig nyilván óriási volt a tömeg, megnőtt az emberekben az ideg-faktor, és egy sorbanállás közben ölni tudtak volna azért, ha valaki egy picit is ügyesen eléjük kúszott azért az éppen langyos fröccsért. Elég volt szétnézni körülöttem a Nagyszínpad előtt, jobboldalt egy "boss" pólós köpcös, pufira kigyúrt úr várta 'ezt a robiviliemszt' rettenetesen, balra pedig egy hatalmas Móni ácsingózott csillámos felsőben epekedve, hogy legalább a kivetítőn elkapjon valamit az énekesből. Aztán Williams odarakta a Let Me Entertain You-t és egy pillanat alatt mindenki boldog lett.
Úgy vágott bele zenekarával a koncertbe, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva (és ahogyan egy jó válogatás kazit is el kell kezdeni). Magasra tette a lécet, meg a hangulatot és innentől pontosan úgy tartotta a kezében a tömeget, ahogyan nem szégyellte. És nekem aztán semmi bajom nem volt azzal, ahogy használta az embereket, minket, mert igazi nagybetűs előadóként tette. Tanítani kéne, komolyan.
Hogy mit értek ezalatt? Azt, hogy simán beszúrhatott saját kis stand-up jelenteket két szám közé olyan hosszan, ahogyan jónak érezte, nagyon ügyesen lavírozott a "még nem sok, de már majdnem" határán, ha a közönség énekeltetéséről, vagy a feldolgozásokról volt szó. Pontosan tudta, hogy egy fesztiválon van és nem egy olyan koncerten, ahová mindenki kizárólag miatta jött el és rajong érte. Persze könnyű rajongani érte, hiszen legyen akármilyen farok is néha a színpadon, az is a műsor része és mivel két perccel később már elképesztően jól énekli a Supreme-et, a Rock DJ-t vagy a Milleniumot, úgyis elvarázsol a tehetségével. És éppen ezért még szívcsücskét, a swinget is elővehette (még, ha nem is működött annyira).
Főleg a koncert első fele volt teli Robbie-val, a showmannel, aztán úgy a Feel című számtól visszajött a zene is. Addig persze bónusz poénként beszúrta a Wonderwallt, innen is kikacsintva a Gallagher tesóknak, és felhívott egy remegő lányt is a színpadra, aki köré egy külön szkeccset épített, szexuális kvalitásaival a középpontban. Aztán teret kapott újra a zenekar és a ráadásnak szánt Bohemian Rhapsodyt úgy nyomták le, hogy szerintem rajta kívül nem is nagyon lenne szabad másnak Queent énekelnie jelenleg a világon. Nyilván a végén pattintott egyet az Angellel, hiszen az kötelező és meg is jött vele az a hangulat, amire már nagyon rég vártam, aztán egy Sinatra My Wayjel zárta a műsort. Pöpec volt, minden túlzásával és a tigrises alsónacival együtt. Köszöntem.
A fotókért köszönet Varga Csabinak!
