A U2 Joshua Tree albuma akkor lett az év egyik legsikeresebb lemeze, amikor a szintipop hódított és az MTV kedvenc sztárjai adták el a legtöbb korongot. Mégis egy ilyen nyers, az amerikai és ír zenei hagyományokra építő, politikával, vallással és nagyon határozott világnézettel - no meg egy jó adag Egyesült Államok kritikával - átitatott rock album vitt szinte mindent. És emelt nem mellesleg szupersztár státuszba korábbi hősöket. Hogy miért sikerült ez a The Joshua Tree-nek? Mert izgalmas volt, újító és megmutatta, hogy még mindig érdemes kutatni, kísérletezni és néha teljesen szembe menni az árral - mert az a végén bizony baromira megéri. Nem véletlen, hogy ez az Achtung Baby mellett a kedvenc U2 lemezem, imádtam is összegyűjteni róla egy csomó érdekességet!
Ami a dalok mögött van
A The Joshua Tree-ről Paul McGuiness anno nagyon találóan azt mondta, hogy a zenekar és az Egyesült Államok közötti nagy és viharos románcból ered. Ez egy olyan viszony, ami hosszú és sűrű turnék során alakult ki, és ami nem csak Amerika 'álomföld' oldalát mutatta meg a U2-nak, de sokszor az ottani emberek, vagy éppen a politika kilátástalanságát is. Bonóra egy1985-ös etiópiai út volt olyan hatással, hogy ezt a kettősséget egyetlen szimbólumban meg tudja fogalmazni. Az utat követően állapította meg (a tőle megszokott picit hatásvadász költőiséggel), hogy míg az élet sivatagában élő etiópok teli vannak értékkel és tettvággyal, a gazdag nyugat embereinek a lelke sokszor maga a sivatag, pedig mindenük megvan. Innentől nem volt számára kérdés, hogy a sivatag szimbólum lesz a készülő album legfőbb eleme. A sivatag, amiről Adam Clayton egy interjúban azt mondta, nem is olyan rossz dolog, hiszen egy olyan tiszta lapot is jelent, amiből még bármit ki lehet hozni.
A lemez első dalai már 1985-ben, az akkori koncertek közötti üresjáratokban elkezdtek formálódni, tudatosan azonban '86-ban vágtak bele a munkába. Ebben az évben annyi meghatározó esemény történt a zenekar életében és olyan sok hatás érte őket (legyen szó politikáról, vallásról, magánéleti válságokról), hogy az átfogó sivatag szimbólum mellett- ami a dalok hangulatát és hangzását is meghatározta - minden dalt mást inspirált, így önálló kis egységek lettek. Hogy miről is szólnak, azt gyorsan összefoglalom (aki szereti maga kitalálni ezeket a dolgokat, az inkább ezt a részt hagyja ki):
Where The Streets Have No Name - A dal egy válasz arra a nézetre, hogy Belfastban az ottani emberek vallását és pénzügyi helyzetét nagyon könnyen ki lehet találni abból, ha tudjuk, melyik utcában élnek. Bono éles kontrasztot talált erre Etiópiában, ahol utcák és utcanevek hiányában mindenki megítélés hasonló volt, és egy ilyen világot képzelt el ideálisnak. A dalszöveget is itt írta, állítólag egy hányós zacskóra, mert az volt kéznél. De ez már legenda.
I Still Haven't Found What I'm Looking For - Tisztán vallási ihletésű dal, amiben Bono egyszerre fogalmazza meg elkötelezettségét és kétségeit is. A téma és a dallam együtt született Larry Mullen Jr. jellegzetes ütemére, gospel alapokkal.
With Or Without You - Ezt a számot Bono még a '85-ös turné alatt kezdte el írni, aztán egy évvel később fejezte be a zenekarral. Erős szerelemmel fűtött történet, amiben azt énekli ki, milyen vívódás játszódott benne akkoriban a rock'n'roll élete és a házasélete között. Nem éltek egyszerű időszakot Alivel. (Erre bizonyíték a szintén ekkor írt, de akkor csak B-oldalon megjelent The Sweetest Thing is).
Bullet The Blue Sky - Bono '86-ban ellátogatott El Salvadorba, ahol szemtanúja volt a helyi polgárháborúnak és annak, ahogyan az USA próbált beleavatkozni a kormány oldalán. Baromira nem tetszett neki, amit látott, ebből pedig dal született.
Running To Stand Still - Egy kitalált szerelmespár sztorija, akik Dublinban, a Ballymun Flatsben élnek és elképesztően heroinisták.
Red Hill Mining Town - Bono a dalt egy olyan pár perspektívájából írta, akik életére nagy hatással volt a '84-es brit bányász sztrájk.
Trip Through Your Wires - Elvileg ez került a The Sweetest Thing helyére és ugyanúgy is kell értelmezni The Edge szerint. Szóval ez is egy bocsánatkérés és vezeklés Ali előtt.
One Tree Hill - A zenekar '86-ban vesztette el Bono személyi asszisztensét és régi roadiejukat, Greg Carrollt. A szülőhelyén, Új-Zélandon temették el, a One Tree Hill nevű vulkáni hegycsúcson és Bono ebben a dalban írta meg, mit érzett akkor.
Exit - Az Exit szövege egy gyilkos gondolatainak portréja és Norman Mailer munkái inspirálták. Ám sokak szerint az USA külpolitikájának kritikája is jócskán benne van. Egy későbbi gyilkos, Robert John Bardo azzal magyarázta tettét, hogy a dal késztette ölésre.
Mothers Of The Disappeared - Szintén az El Salvador-i látogatás adta a dal témáját, ahol Bono találkozott a COMADRES szervezettek, aminek tagjai olyan anyák voltak, akik a polgárháborúban elvesztették gyermekeiket.
Egyedi hangzás
Nyilván pár jó dal nem lett volna elég a sikerhez, a titok többi részét a hangzásban kell keresni. A zenekar egyrészt törekedett arra, hogy a sivatag valahogy a zenében is megjelenjen - ezért úgy hangszerelték a dalokat, mintha azok valami szinte végtelen térben szólaltak volna meg. Ugyanakkor míg The Edge folytatta volna a The Unforgettable Fire albumon megkezdett modern, európai hangzást, addig Bonót már kicsit más érdekelte.
Az énekes '85-ben Keith Richards és Mick Jagger mellett dolgozott a Sun City projektben, ahol a blues felé mozdult el, majd Van Morrison és Bob Dylan ismeretsége az amerikai folk és a gospel felé terelte. Dylan ugyanakkor a hagyományos ír zenei irányzatokra is felhívta Bono figyelmét, aki rájött, hogy a U2-nak eddig nagy hiányossága volt, hogy figyelmen kívül hagyta a hagyományokat. Edge és Bono abban értettek egyet, hogy a szintipopot és az akkoriban népszerű elektronikus elemeket kerülni fogják, ám a hangzásban ellentétes nézeteik miatt kettősség alakult ki - ami végül nagyon jól működött a lemezen. Bono rengeteg új színt hozott a hangjába és énekstílusába, The Edge pedig itt találta meg azt a hangot, ami egyedivé tette minden gitáros között: az éles, hajszálpontos és mégis egyszerű játékot.
A lemezt nagyrészt a Danesmoate House-ban vették fel Írországban (amit később Adam Clayton megvett és máig az otthona), a Wicklow lábánál, kicsit távolabb mindentől, csak a zenére koncentrálva. Az itt kialakult atmoszféra és hang adta az alapot, így amikor mondjuk a Windmill Lane Studiosban vagy The Edge új otthonában dolgoztak, szintén hasonló hangzásra törekedtek. A munkálatokban producerként Brian Eno és Daniel Lanois tevékenykedett, a befejezésnél pedig Steve Lillywhite-ot is segítségül hívták. Ekkor dolgozott először a zenekar együtt egyébként Mark 'Flood' Ellisszel, aki szintén hosszútávú munkatársnak bizonyult a későbbiekben. A lemezt nagy sietségben fejezték be, mert kötötték őket a határidők, de a számok sorrendje csak nem akart összeállni, míg végül az énekesnő, Kirsty MacCall szabad kezet kapott és érzésből nagyszerű listát állított fel.
Az album címe sokáig kérdés volt, leginkább a The Desert Songs és a The Two Americas között vacilláltak, ám amikor elment a zenekar lemezborítót fotózni Anton Corbijnnal a Mojave-sivatagba, és a fotós megmutatta nekik a hely jellegzetes növényeit, a Joshua-fákat, minden megváltozott. Bono úgy érezte, nem csak a fotókon van rájuk szükség, de róluk nevezte el a lemezt is. A kiadó rémesnek találta az ötletet, mert nem gondolták, hogy ezzel a névvel egy album sikeres lehet...elég nagyot tévedtek!
Hatás
Bono közvetlenül a megjelenés előtt bepánikolt és még nem akarta, hogy a lemez a boltokba kerüljön. Ám az Island Records addigra 100 ezer dollárt költött reklámokra, bolti plakátokra, beharangozókra, így nem lehetett visszakozni, 1987. március 9-én megjelent a The Joshua Tree. Ez volt az első olyan lemez, ami egyszerre jött ki CD-n, bakeliten és kazettán, és kígyózó sorokban várták a rajongók a lemezboltok előtt. Angliában az albumlista élén nyitott és rajta is maradt 163 hétig, az Egyesült Államokban pedig három hét alatt kúszott fel az élre, hogy vezesse is a Billboard listát 9 héten át, majd összesen 103 héten keresztül tanyázzon rajta, ebből 35 hetet a top 10-ben. Az USA-ban ez volt az első lemez, amiből CD-n egymillió példányt értékesítettek. Az előzőek alapján nem meglepő, hogy mostanáig összesen több, mint 25 milliót adtak el belőle és máig ez a U2 legsikeresebb albuma.
A hatalmas siker miatt az album a U2-t a hétköznapi hősök státuszból szupersztár szintre emelte. A kritikusok szerint ebben a lemezben tényleg minden megvolt ahhoz, hogy végre igazán nagyok lehessenek. A The Beatles, a The Band és a The Who után a U2 lett a negyedik zenekar, ami a Time címoldalán szerepelhetett, a magazin pedig egyenesen a 'Rock's Hottest Ticket' címmel éltette. Az NME szerint ez volt 1987 legjobb és legbátrabb lemeze, The Edge-t pedig a szakma éltette, aki soha nem játszott még ilyen jól. Az album egyedi hangvétele és hangzása azóta is nagyon sokszor visszaköszön, a mai napig felismerni a jellegzetes ütemeket, gitárhangzást vagy éppen tematikát a legfrissebb számok között is. A U2 a kreativitásának csúcsára ért vele, és szerencsére tudta is tartani még a szintet jó pár album erejéig.
Egy The Joshua Tree szintű lemez olyan pillanat egy zenekar életében, amikor a rengeteg munka, kísérletezés és belehalás után végre olyan koncentráltan és hatásosan tudja megmutatni, hogy mit tud, hogy azzal az egész zenetörténetre hatással lesz. Utóbbival nem túlzok, emiatt jegyezte meg a világ véglegesen a U2 nevét. Számomra a világ összes lemeze közül az egyik legfontosabb, amit megszámlálhatatlanul sokszor hallgattam végig, és minden utolsó kis részletét kívülről fújom. Történeteket gyártottam fejben a dalokhoz, elképzeltem melléjük élethelyzeteket és nagyon sokszor segítettek megérteni a dolgokat akkor, amikor már nem maradt más. Családi örökségként (mivel apám nagyon szerette) bakeliten és CD-n is itt figyel a polcokon, és a poszt miatt most megint már 3 napja csak ezt hallgatom. Nem fogom sose megunni, annak pedig, aki még nem ismeri, itt az ideje meghallgatnia! Pláne, hogy a U2 idén megturnéztatja az albumot, szóval van mire felkészülni.
Ha tetszett a bejegyzés, akkor kövesd a blogot a Facebookon, így nem maradsz le semmiről!