A Foo Fighters koncert olyan dolog, amit receptre kellene felírni az embereknek jókedv érdekében - ezt már két éve mondom mindenkinek, amióta először láttam őket élőben. Nem volt tehát kérdés, hogy a budapesti etap kihagyhatatlan, és azt kell mondanom, megint minden fityinget megért a zenekar. Jóval hatásosabb, mint bármilyen serkentő, drog vagy Xanax - az örömzenénél ugyanis nincsen jobb legális kábítószer!

"Te, az a jó, hogy már lement az Everlong, a Learn to Fly vagy a Pretender és máskor emiatt egy koncerten úgy éreznéd, hogy na kösz, el is lőtték az elején az összes jó dalukat. De baszki, ezeknek van még sokszor ennyi kurvajó daluk, és de várom őket!" - üvöltötte haverom az ötödik szám után boldog felismerését. Ami tényleg így van. Mert oké, a Foo-nak van egy rakat slágere, de a koncerteken ezek nem a legnagyobb fogások. Nincs olyan, hogy elpufogtatod őket, vagy megmented velük a bulit. Itt maga a koncert egy egész hatalmas fogás, ami slágerré teszi az összes dalt, amit éppen elővesznek. Tehát mindet annyira fogod imádni, mintha a legkedvencebb dalod lenne.

Utóbbival nem csak én voltam így, hanem láthatóan az Aréna egész közönsége, akik picit sem vettek vissza energiáikból az első ötös bemelegítője után. Persze ahhoz, hogy a hangulat végig ilyen erős legyen kellett Dave Grohl - a zseniális frontember, stand-up mester és az ügyeletes legjobb haverod. Az arc a buliban, aki köré gyűlik mindenki a konyhában, amikor előadja magát és a bármiről beszél. Nagyon összejöttek a magánszámai a dalok sorával és nagyon összejött jelenléte a nagyon is mellette, nem mögötte szereplő zenekarral. Ezt az embert követni, erősíteni és néha irányítani is kell - mindhárom nagyon ment nekik. 

Az előbbiek miatt pedig fel sem tűnik, hogy két és fél órája megy a koncert és olyan dalokon üvöltöd ki a lelked, amikre sosem számítottál volna. Igen, most végre odáig lettem a These Days-ért vagy a My Hero-ért is, hogy a Wheels-ről ne is beszéljek. És igen, a koncertező barátaim már tervezik, hogy amint ismét a közelbe jönnek, már indulunk is. Rajongó lettem, vagyis inkább rajongók lettünk újra - erre képes egy igazán jó koncertzenekar. És talán ez a legfontosabb amit valaha elérhet. Dave Grohl őrült tekintete és Taylor Hawkins vigyora vagyok, és egy rendkívül boldog és teljes ember, most még sok-sok hosszú pillanatig.

 Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a Facebookon, így nem maradsz le semmiről!

Fotók: Mohai Balázs/MTI