Amikor a U2 januárban bejelentette, hogy turnézni viszi idén harminc éves albumát, a The Joshua Tree-t, elfogott az a rajongói bizsergés, ami már nagyon régen nem, ha a zenekarról volt szó. Nem véletlenül: mert nem csak ez az egyik kedvenc lemezem tőlük, hanem ez az is, amit a legfontosabbnak tartok. Így nem volt kérdés, hogy az egyik koncerten ott kell lennem és Berlinnél erre nem is találhattam volna jobb helyet. Fontos város ez a U2-nak, a közönség éppen ezért páratlan - tökéletes kombináció, ami egyszerűen nem mehet félre. Mondjuk arra még én sem számítottam, hogy végül tényleg az Olympiastadionban lesz életem koncertje.
Persze lehet, hogy 33 évesen merész kijelenteni, hogy igen, túl vagyok életem koncertjén, ennél jobb nem lehet, és talán abba is kell hagyni ezt a koncertekre járás dolgot, mert felesleges. De aki volt már U2 koncerten, az tudja, hogy ez a zenekar képes rá, hogy az ember az utolsó dal után bizony ezt érezze. És azt kell mondanom, hogy most hatványozottan képes volt rá. Nem tudom pontosan mi történt, de egészen biztos vagyok benne, hogy a The Joshua Tree-re kell fogni a dolgot. Úgy tűnik, ez az album kihozta a U2-ból azt, hogy miközben csinál valami gigantikusat koncert címén, vérprofi hangzással és zéró mellényúlással, újra emberközeli és a végletekig nyers, érző és eredeti tudjon lenni.
Azért állítom az előbbit, mert legutóbb a Vertigo Touron volt hozzájuk szerencsém, ami fantasztikus volt minden mozzanatában, de talán épp az utóbbi hiányzott belőle. Azzal sosem volt hiba, ahogy a zenekar a közönséggel viselkedik, ahogy közel kerül az emberekhez. Inkább az utóbbi albumokkal volt a baj. Egy The Joshua Tree viszont jó, azt végig lehet szeretni. És ezzel most a U2 újra elérte, hogy ne csak önmagukért, a világ egyik legmenőbb koncertzenekaráért, meg a slágereikért legyenek rájuk kíváncsiak, hanem ismét egy lemez miatt is. Így pedig egészen más felmenni a színpadra és belekezdeni egy koncertbe.
A U2 koncertjének felvezetéséhez egyébként pont az előbbiek miatt tökéletes választás volt Noel Gallagher és High Flying Birds nevű zenekara, akik tényleg minden allűr nélkül nyomtak egy adag rockandrollt az esőben. Nyilván elővéve pár Oasis klasszikust is, hogy a kellő megilletődöttség azért a Wonderwall vagy a Don't Look Back In Anger miatt már meglegyen.
Aztán amikor az esőtől áztatott színpadok átalakultak és minden készen állt, Bonóék extra körítés nélkül, egyszerűen csak felsétáltak a józsuéfa formájú kisebb, B színpadra és belevágtak. Nem kellett plusz fény vagy speciális videóbejátszások az egyébként óriási kivetítőn - ahogyan azt várná a mezei rajongó egy U2 koncerttől. A zenekar nem titkolt szándéka szerint azt akart elérni, hogy a nyitó blokkban (ami egyébként a The Joshua Tree-t megelőző számokból állt) mindenki csak a zenére figyeljen és a közös élmény, meg éneklés összekapcsolja őket a közönséggel. Baromi egyszerű, de óriási ötlet, aminek a Sunday Bloody Sunday, a New Year's Day, a Bad vagy a Pride alatt meg is lett a hatása. Nekem konkrétan az első pillanatól folyt a könnyem és ezzel nem voltam egyedül. Az ülő helyeken is állt mindenki, együtt mozdultak a zenekarral, amit már látni is óriási élmény - benne lenni az egészben pedig még nagyobb. Bono nagyot énekelt amikor elővette Bowie Heroes-át németül is, akárcsak a stílusos kötelező Singing In The Rain alatt. Szakadt az eső a koncert elejétől a végéig, de ez nem jelenthetett problémát, jött a fő attrakció.
A Where The Streets Have No Name alatt végül csak megkapta szerepét a kivetítő is, a zenekar pedig átkúszott a nagy színpadra, hogy adjanak egy új hangsúly 2017-ben a The Joshua Tree-nek. A nagy kezdő hármast persze játszották eddig is rendesen koncerteken, de a többi dal is megérdemelte más a figyelmet, sőt. Harminc évvel később a legtöbb új értelmet kapott, a U2-n pedig látszott, hogy nagyon szerették elővenni ezeket a számokat. Minden erősebb volt, még izgalmasabb, mint lemezen és csak azt éreztem az előadásukból, hogy ez a zenekar nagyon tudja hogy mit csinál - és nagyon kevesen tudják ma ezt ugyanígy hozni. Corbijn zseniális háttérfilmjeivel és a közbeszúrt élő felvételekkel együtt A Red Hill Mining Town-tól kezdve a Trip Through Your Wires-ig, minden működött. Bono, hol Edge-et ugratta, vagy éppen új személyiségeket, esetleg a szájharmonikát vette elő, miközben kézben tartotta a sort. Vezényelt, de nem uralkodott el a zenekaron, mert csak így szólhatott például az Exit is akkorát. Azt nagyon megcsinálták, alig vártam, hogy hallhassam.
Egy ilyen érzelmi hullámvasút után kell a levezetés, ezzel a U2 is tisztában volt. A rövid szünet után jólesett a Miss Sarajevo nyugalma, boldoggá tett a Beautiful Day önfeldtsége és rendesen megtáncoltatott az Elevation és a Vertigo kettőse. És talán Berlin miatt (mindenképp miatta), itt elővették a Mysterious Wayst, ami nagyon-nagyon jó pont lett a közönségnél - annál a lánynál pedig mindenképp, aki felmehetett közben a színpadra. Bowie egyébként itt is előkerült egy kis Young Americans, Rebel Rebel és This Is Not America részlettel, de Iggy Pop is a Passenger kapcsán. Berlin kapta ezt is, figyeltek erre, ahogy arra is, hogy Bono kapcsolt átvezetőket helyi aktualitásokhoz, sokszor szólalt meg németül, még ha borzalmas kiejtéssel is. Az Ultraviolet-One párossal zárni pedig nyilván telitalálat, utóbbinál még az is elérzékenyült, akinek herótja van Bono világmegváltó kampányaitól. Kell az is, kell a One is, ebben a városban nagyon kellett a One.
Nem mondhatok mást, mint azt, hogy ez a koncert a legjobb helyen történt, a lehető legjobb időben egy olyan zenekarral, amihez hasonló szintű nem sok van jelenleg. A U2-nak megvannak a dalai és a képessége is ahhoz, hogy 70 000 embert erőlködés nélkül, de tisztelettel lenyűgözzön, ami nagy tudás, irigylésre méltó. Amikor pedig nem egy 'alibi' lemezt sétáltatnak meg a világban, még jobbak tudnak lenni. Élvezik ők is, hogy játszhatják ezeket a nagyszerű számokat, hogy játszhatnak velük. Jelen pillanatig valóban ez életem koncertje, és bár magam sem szeretek ilyen hosszan olvasni egy-egy eseményről, képtelen voltam rövidebben átadni, miért. Egy hét kellett, hogy feldolgozzam, nem tudok róla kevesebbet írni. Fontos emlék, amit megőrzök, ez pedig most itt a zenés naplóm.
Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a Facebookon, így nem maradsz le semmiről!
Alább pedig pár videó, a nagy pillanatokról :)
Fotók: DPA/Britta Pedersen
