A legutóbbi pesti Depeche Mode koncert egy nagyon átlagos sztori is lehetne: a zenekar újra fellépett kishazánkban a rajongók nagy örömére, eljátszotta nagy slágereit, majd mindenki elégedetten hazament. De egy frászt! Mondtam már sokszor, hogy öreg Gahan nem vén Gahan, viszont arra mondjuk én sem számítottam, hogy a DM 2017-ben még képes legyen igazán meglepni. A Spirit albummal a háta mögött a zenekar valami olyan energiát kapott, amivel szerintem még a legnagyobb fanatikusainál is kicsapta a biztosítékot - a lehető legjobb értelemben.
Magyarországon a Depeche Mode fogalom, több generáció számára fontos zenekar, aminek még mindig erős és összetartó rajongótábora van. Elég a koncertjeiken csak picit szétnézni, egyből látszik, hogy milyen különböző embereket volt képes megszólítani. Mert akik régen mind feketében jártak, ma már szolis-gyurmás arcok, irodisták, vagy éppen kamionosok, de attól még mindig kívülről fújják a dalszövegeket. És a Depeche, meg a dalok és az egész fanatizmus körülötte furcsa egységgé kovácsolja őket. Ez az egyik bónusz tényező, ami miatt itthon mindig eggyel jobb lesz egy DM koncert: a közönség. Ami nem hagyja abba a Home végén az éneklést, hiába kocogtatja meg Dave Gahan viccesen az óráját a színpadon. És ez a közönség most nagyon ott volt, ami persze hat a zenekarra, látványosan öröm is nekik így játszani. Win-win szituáció, semmi kétség.
Nade, ez csak egy része a tegnapi meglepetésnek. Mert az előbbiek tények, és a Mode is egy megbízhatóan jó koncertzenekar. Hozza a bevált formulát: pár dalt a friss albumról és a kötelező kedvenceket. Utóbbiakból meg ráadásul annyi van, hogy nem is lehet egy alkalommal mindet eljátszani. Szóval ha a turnélemez nem is olyan izgalmas, biztosítják magukat a klasszikusokkal. Erre az utóbbi pár lemeznél azért volt is szükség, mert ugyan az alibi-album kategóriát felülről súrolták, be kell látni, hogy nem voltak túl emlékezetesek. A Spirit viszont más és szerintem ez a kulcsa a mostani élménynek.
A Spirit-en már első hallgatásra lehetett érezni azt az erőt, ami az egész koncertet átjárta. Jó ütemben hozták be róla a dalokat a setlistbe, amik így tudtak érvényesülni, a slágereket pedig nagyon okosan alakították a lemez lüktetéséhez. Én ilyen hatásosnak még nem hallottam az In Your Room-ot, de talán az Everything Counts-ot sem, és el tudták érni, hogy például a friss Poison Heart-ot egyenesen imádjam. Azon vettem észre magam, hogy önkívületben üvöltöm: Dave Gahan, hát mit csinálsz! És itt emelném ki, hogy az egyébként is karizmatikus frontember mintha még egy plusz tuningot is kapott volna. Nem egyszerűen meggyőző volt, hanem lassan tényleg csak szuperlatívuszokban leszek képes szólni róla...amibe már bele is pirultam.
A koncert legmegindítóbb pillanata kétség kívül a Heroes volt. A Mode nem játszik gyakran mások repetoárjából, de ez a Bowie feldolgozás érthető és szép - nem túlzó és nem giccses. A Home utáni nagy közönségegyesítést követően az Enjoy The Silence vagy a Never Let Me Down Again közben a színpad, meg az előtte lévő tér már együtt élt. Egy ilyen felvezetéssel pedig alapvetés, hogy a záró I Feel You és Personal Jesus alatt ott az eufória. Most belegondolva, mekkorát mentek ezen a bulin a SOFAD dalok, tejóisten!
Ha valakinek nem tűnt volna fel, akkor a Depeche Mode most még egyszer elmagyarázta, hogy ők már rég nem az a szintipop banda, aminek egykor indultak. A Depeche egy felnőtt és rendkívül kreatív zenekar, nagyon sok stílussal beoltva, amiket baromi jól tudnak használni. Én végezetül csak annyit mondanék: ha ezt tudják most, akkor mi jöhet még ezután? Nem tudom, de ott akarok lenni és hallani akarom!
Fotók: Balogh Zoltán/MTI
