Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Depeche Mode életem egyik legmeghatározóbb zenekara. Éveken át volt nálam az első helyen, kicsit megcsúszott rajongással, DM klubbal, és az első igazi nagy koncertélménnyel. Mostanában újra előszedtem nem is csak a dalokat, amiket még mindig kívülről tudok, hanem a klipeket is. Nyilván nem is karrierjük elejéről, hanem nagyjából onnantól, ahol összehozta őket a sors Anton Corbijnnal. A zenekar és a fotós/rendező/zenei kultikon szoros és hosszú évtizedeken át tartó együttműködése megkerülhetetlen terület, és azért is nagyon fontos, mert rengeteget hozzátett a DM körüli kultusz kialakulásához, no meg a zenekar képének egészéhez. Szinte elválaszthatatlanok. Ráadásul nem is csak a klipeket járja át, hanem a DM körüli mindenféle vizuális megjelenést is. Persze amikor a kedvenceimet gyűjtöm össze, nem csak Corbijn klipek jönnek, hanem pár másik is, amit nem a mester jegyez - Íme egy nagyon szubjektív tízes lista.

Enjoy the Silence (1990)

Kicsit közhely, de sajnálom, kisgyerekként már az agyamba égett a dombok közt, a napozószékkel sétálgató király figurája és ez az örök kedvencem. Persze akkoriban még nem értettem, aztán csak megfejtettem a szép képi megjelenítés mögöttes tartalmait, amik tökéletes párhuzamban állnak a dallal. Imádom egyébként, hogy Corbijn még egy már szupersztár zenekarral sem nagyzolt soha, mert nem is kellett. Pont az egyszerűsége miatt lett ez a videó olyan emlékezetes.

Strangelove (1987)

Helló Mr. Corbijn! Ez a klip egy hosszú barátság kezdetét jelzi A korábbi klisés és a '80-as évek rettenetes elemeiből táplálkozó, gyakorlatilag teljesen jellegtelen DM videók után végre hozott valamit, amit azonnal megjegyezhetett a közönség. És ez a fotóssal való kapcsolat másik nagy előnye az előbb emlegetett egyszerűség mellett. Hiszen hány Duran Duran klipre emlékszünk? Mindegyik ugyanolyan volt és ma már nagyon bénának is tűnik, mert a kor legmenőbb trendjei szerint rakták össze őket. Itt pedig jött Corbijn és megteremtett egy világot a Mode-nak, amitől bármelyik másik szintipop zenekartól megkülönböztethető lett. És pont jókor hozta ezt a kicsit elvont valóságot a zenekar köré, mert meg tudta mutatni, hogy itt nem egy százhuszadik ugyanolyan bandáról van szó. A Strangelove Párizsban, Super 8-as kamerával felvett klipje tökéletes példa arra, amiről az előbb beszéltem.

Personal Jesus (1989)

Ez az első színes videó, amit Corbijn kitalált a Mode-nak. Spanyolországban hozták össze és nagyon passzol western hangulata a szám húzós gitárjához. Azért szeretem kifejezetten, mert van benne egy nagyon gyerekes humor, amiben a zenekar tagjai teljesen természetesen válnak a rendező cinkosává, miközben teli van az egész klip mindenféle szexuális utalással. Persze a megjelenítés ismét puritán abban a '80-as években, amikor Jacko milliókat költött klipekre. Az a műfaj egyik vége, ez meg a másik.

I Feel You (1993)

Legalább olyan faék egyszerű sztori az egész, mint az Enjoy the Silence, és talán pont ezért olyan kultikus. A szanaszét mindenezett Dave Gahan önkívületi állapotban tapsikol egy csíkos öltönyben, hosszú hajjal, körszakállal. Egy új ember és egy ismerős világ találkozása. Corbijn megint alkotott valami maradandót.

Walking In My Shoes (1993)

Olyan gyönyörű ez a klip, mint egy Hieronymus Bosch festmény és legalább annyira beteg is. Egyébként Dante Isteni színjátéka ihlette, és ha elég figyelmesen nézi az ember, könnyen megérti a szimbolikáját. Visszaköszön benne a Songs of Faith and Devotion album, valamint a hozzá kapcsolódó turné megjelenése is. Ez is Corbijn, de talán mondanom sem kell.

Barrel of a Gun (1997)

Dave Gahan konkrétan a halálból, a DM pedig egy hosszú szünet és Alan Wilder nélkül tért vissza 1997-ben. Ehhez pedig kellet egy olyan hatásos klip, mint a Barrel of a Gun. Szerintem remek választás volt a dal és mellé a videó is, menőbb így indítani, mint egy slágeres It's No Gooddal.

It's No Good (1997)

Persze az Its No Good klipje is zseni, ráadásul a zenekar nagyszerűen adja elő a lepukkant hotelzenész számot. A szettek, a bénázás és az óriási arcú, Elvis-utánzat Gahan egyszerűen tökéletes. Ugyanaz a humor jön vissza, mint a Personal Jesusnál.

Only When I Lose Myself (1998)

Első ránézésre lejön, hogy ez nem Corbijn, viszont attól még nagyon izgalmas. Brian Griffin szuper képeket illesztett a zenéhez, nagyon sokszor megnéztem egyhuzamban, mert szeretem a figuráit és a történeteiket, amiket mögéjük gondolok. 

Dream On (2001)

Szintén nem Corbijn munkája, hanem egy másik nagyon tehetséges rendezőé. Stephane Sednaoui kicsit hasonló világot rajzol, mint Corbijn, de élesebbek a vonalai és sokat játszik a fénnyel a Dream On klipjében. Annyit, hogy ezt a technikát utána rengeteg videóban leutánozták. Talán azért az egyik kedvencem, mert ezzel fogott meg igazán a DM (mondom, hogy későn kezdtem).

Wrong (2009)

Patrick Daughters díjnyertes klipjével zárom a sort, mert egy ilyen kreatív videónak pont tökéletes ez a szerep. Ebben sincsen sok flancolás, vagy csodás speciális effekt, egyszerűen csak egy jó ötlet kellett hozzá. A poént nem lövöm le, aki nem látta még, nézze meg.

Kíváncsi vagyok a ti kedvenceitekre, írjátok meg kommentben!

Itt pedig Corbijn fotóiból láthattok egy válogatást.