A Kegyetlen játékok mindig kilógott kicsit a '90-es évek tiniflmjei közül. Talán már azért is, mert klaszikus történetre épült, no meg azért, mer olyan témákkal is folgalozott, melyekkel más hasonló filmek nem. És mi tette még különlegessé? A filmzene - ami ma is ugyanolyan hatásos!

Legutóbb 1998 legjobb albumait vettem sorra, amikor feljött,  hogy a Placebo Every You Every Me című dala bizony a Kegyetlen játékoknak köszönhetően is vált ikonikus számmá a '90-es évek végének kamaszai számára. Ezzel a dallal nyit ugyanis a film, és mutatja meg először a főszereplő Sebastiant.

A Kegyetlen játékok egyike volt a '90-es évek legsikeresebb tinifilmjeinek, ám mindig is kicsit más volt, mint a többi. Sötétebb, betegebb, furcsább. Ugyan az amerikai elvárásokhoz hangolva alakította kamaszfilmmé a Veszedelmes viszonyok történetét - annak minden csillogásával és felszínességével együtt - maradt benne annyit eredetiség, hogy maradandó lehessen. Ehhez pedig nagyon sokat hozzátett a filmezene is amellett, hogy a készítők olyan jeleneteket hagytak a filmben, melyek a fiatalok szexualitásának és egymás közti (néha nagyon gonosz) viszonyainak legmeredekebb részeit is firtatják (nem csak a rózsaszín maszlagot).

A filmzene egyébként utolsó pillanatos dolog volt. hiszen John Ottmant kérték fel az aláfestés megírására, aki rendesen el is végezte a munkáját. Amikor azonban a film első próbavetítéseit megtartották, a rendező és a producerek nem voltak elégedettek a közönség reakcióival, és a sikertelenséggel leginkább a lagymatag, túlságosan szofisztikált filmzenét okolták. A nagy ötlet az volt, hogy inkább egyszerre slágeresen modern és edgy alternatív dalokból álljon össze a soundtrack, mert így talán jobban elér majd a tiniszívekhez a történet.

Ezért fordul elő, hogy aktuális slágerek (mint a Bittersweet Symphony vagy a Praise You), olyan dalok mellett szerepelnek, mint a Secretly vagy a Comin' Up From Behind. Ráadásul a koncepció szerint a dalokat legtöbbször a hangulatukkal és jelentésükkel kontrasztban álló jelenetekhez kapcsolták, így aztán ég inkább emlékezetesebbek maradhattak. Óriási ötlet volt például Sarah Michelle Gellar és Selma Blair smárolós jelenete alá a Blur Coffee and TV-jét tenni. És ugyanekkora ötlet volt az akkoriban még egyáltalán nem mainstrem Placeo húzódalával indítani a filmet.

Így, vagy úgy, de a filmezene nagyon jó lösszeállt, és elejétől a végéig hallgatható most is, mint egy jó szerzői album. Persze a nosztalgia hozzáad kicsit az értékéhez, de soha nem tudnám kínosnak érezni, sőt!

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a Facebookon, így nem maradsz le semmiről!