Legutóbb, amikor a nagy magyar alter himnuszokat szedtem össze a '90-es évek végéről és a 2000-es évek elejéről, több olyan együttes is volt, aminél fájt a szívem, hogy csak egy dalt választhatok. Az egyik legnehezebb dolgom pont a Quimbyvel volt, és nem is csak azért, mert rengeteg daluk és azokból rengeteg slágerük van, hanem mert azok közül nagyon sok jelent valamit. Nem is csak nekem, hanem egy elég széles és vegyes közönségnek. A zenekar olyan összetett és változatos életművet hozott össze mostanáig (még, ha sokak szerint mára a történetből és a tartalomból csak az üres "művészieskedés" maradt is), hogy az ember szinte minden hangulatához talál benne megfelelő számot, vagy akár egy egész albumot. Éppen ezért most 10 dalon keresztül úgy próbálom meg felvázolni a Quimby hiperrészletes egészét, hogy közben még az is kiderül, mikor és miért jó azokat hallgatni. Bónuszként pedig azt is jól láthatja bárki, hogyan változott a zenekar az évek során.

As Perfect Strangers (Jerrycan Dance, 1995)

Aki egy picit is jobban beleásta magát a Quimby történetébe, vagy még akkor ismerte meg a zenekart, amikor a feldolgozások után angolul kezdtek el saját számokat írni, az tudja, hogy bizony az első két lemezükön nincs egy darab magyar dal sem. Ennek ellenére a Sip of Storyval és a Jerrycan Dance-szel nagyon jól felépült a zenekar személyisége és az a sanzonos, mélabús és epikus hangvétel, amiből az elején talán kicsit túl sok is volt. Mondjuk az As Perfect Strangerstől konkrétan oda tudom magam képzelni egy tragikus szerelmi sztoriba valahová a két világháború közé. Kizárólag kocsmafüstben. De mivel olyat már nem nagyon találni, láblógatáshoz is tökéletes a Duna-parton, késő éjjel.

Bordély Boogie (Majom-tangó, 1996)

Bár nem volt gond az angol szövegekkel, azért mégis szerencse, hogy Kiss Tibi és Varga Líviusz úgy döntöttek, mégis inkább magyarul folytatják tovább, ami azért a zenekar népszerűségének is elég jót tett. Mondjuk a sztori vicces része az, hogy erre New York-i útjuk után jöttek rá. Ennek következtében a Quimby harmadik, Majom-tangó című albumán már csak három angol szám kapott helyet, a többi ordas kísérletezés nem csak a magyar szövegeléssel, de a stílusokkal is. Kicsit olyan volt ez az időszak, mintha mindent ki akartak volna próbálni, és annak nagy részét bele is passzírozták a Majom-tangóba, ami ettől rettentően eklektikus és izgalmas lett, viszont ezek miatt talán kicsit túl sok is. A Bordély Boogie szerintem a lemez legjobb dala, borgőzben fetrengős halleluja.

Hol volt, hol nem volt (Diligramm, 1997) 

A Majom-tangó zűrzavarát a Diligrammra sikerült rendezni, amivel a Quimbyt tulajdonképpen azzá vált, amiről ma is felismerjük. Létrejöttek azok a  tipikus szövegfordulatok, témák és hangzás, amitől igen, "quimbys" lett a dolog. Kiss Tibi hangját és a dalait innentől azonnal felismerni, ahogyan Lovasit is a Kispálban, lett még egy fontos zenekara a hazai "alternek" bármennyire utálom is ezt a kifejezést. A lemezen a Hol volt, hol nem volt az a húzódal, amitől úgy érezheti az ember, valami színdarab egyik dalát hallgatja éppen. Nem is olyan meglepő, hogy később lett is köze a Quimbynek a színházhoz.

Androidő és Halleluja (Ékszerelmére, 1999)

Lehet persze vitatkozni, de szerintem akkor is az Ékszerelmére a Quimby legjobb albuma. Az elejétől a végéig tökéletes, minden egyes dala olyan, hogy máig emlékszem rá és amikor újra hallom a címüket, csak annyit mondok "ú, baszki, ez mennyire jó szám". Mert azok. A Diligramm kellett hozzá, hogy a Quimby, Quimby legyen, de az Ékszerelmére kellett ahhoz, hogy baromi nagyok is legyenek. Nekem az Androidő és a Halleluja párban jár, kiegészítik, folytatják egymást, így most sem tudtam szétszedni őket, kellenek ide. Kell az a hangulat velük, amikor az ember hirtelen nem találja magát és ettől baromi könnyű és nagyon elveszett egyszerre. Meg amikor valami itallal a kézben a konyhakövön ülve próbáljátok megfejteni a világot.

Fekete Lamoure (Káosz Amigos, 2002)

A Káosz Amigos szintén nagy kedvencem, mert pont olyan, mintha egy Tarantino film vagy nem is, inkább mintha egy Rodriguez film zenéje lenne. Spanyol géppisztolyos mélabú, zaklatottság és csupa tragikomédia az egész. A Fekete Lamourt azért tartom különlegesnek róla, mert olyan, mint egy gonosz gyerekdal és ettől az ember nem is tudja hová tenni elsőre, aztán csak azt veszi észre, hogy fekete-fehér rajzfilmet álmodott hozzá. 

Autó egy szerpentinen (Kilégzés, 2005)

A Káosz Amigos után kis szünet és egy újabb baromi jó album következett, a Kilégzés, ami olyan, mintha az Ékszerelmére című lemezt belemártották volna a mainstreambe. Ettől még kurvajó, de érezhetően slágeresebb, agyon is játszották mindenhol és könnyebben fogyasztató. Ez az album kellett a Quimbynek ahhoz szerintem, hogy rendesen eladható legyen, ami persze hozott magával később jót és rosszat is. De vissza az albumra, és a dalokhoz. Mert azok nagyszerűek. Az Autó egy szerpentinent például rongyosra hallgattam, tudom, milyen az, amikor az ember pont azt érzi, amiről szól. Slágerquimby, de kit érdekel.

Magam adom (Kilégzés, 2005)

A slágeres Autó egy szerpentinen és Sehol se talállak című dalok mellett azért a Kilégzésnek volt egy nagyon erős és megrázó, szívkitépő oldala is, amire máig sírják ki lelküket a bölcsészlányok a koliban. Ez van benne a Most múlik pontosanban is csak azt totál elrontották már, így a Magam adom az, amit hallgatni kell helyette, vagy a Legyen vöröst, mert az is baromira tud fájni.

Ajjajjaj (Ajjajjaj, 2009)

Nos, ajjajjaj, mondhatnám én is, mert ugyan ez a dal egy tök jó kis hallgatható, filmzenés valami...de már akkor ki is mondtam, hogy _hallgatható_ és ez baj. Nem találom mögötte a tartalmat, csak úgy hallgatom és elmúlik. Mint a későbbi Kicsi ország című lemez is. Se jó, se rossz, csak úgy van. Ez egy ladikban sodródó sündörgés Zoránnal, az van.

Kivándorló Blues (Kaktuszliget, 2013)

Az egész Kaktuszliget olyan, mint a Kivándorló Blues. Örülsz neki, hogy wow, végre van benne a Quimby korábbi tökéből, még a Káosz Amigos kegyetlenségét is érezni véli az ember aztán huss, eltűnik minden a refrénnél. És akkor rájössz, hogy már az első pár sornál tudtad, csak nem sejtetetted, hogy itt valami nem oké. Mert ez itt kérem, ámítás. Bár az iránynak örülök, mert vannak benne izgalmas pillanatok, ha így találkoznék először a Quimbyvel, talán észre sem venném őket. Kíváncsi vagyok, hova fut ki a dolog, de egy olyan zenekarnak, ami összehozta a Magam Adomot vagy az egész Ékszerelmére lemezt, simán elnézek egy ilyen gikszert, ha később nem mennek át totális cirkuszba a lényeg helyett.

Ezeket a dalokat (és akár melléjük az albumokat is) végighallgatva, szerintem már mindenkinek megvan a Quimby sokféle arca és sokféle zenéje. Most pedig még így a végére jöjjön a plusz egy, mert az ilyen felsorolásoknál mindig van ilyen: az Álmatlan dal. Kommentár nélkül, csak úgy. És persze várom, hogy nektek mik az örök kedvenceitek a zenekartól!