D' Angelo az a faszi, aki 14 év után, szinte a semmiből visszatért, és a héten végre tényleg kiadott egy új albumot, a szakma pedig úgy ájult el tőle azonnal, hogy a legnagyobb arcok is nyilvánosan fényezik, ahol csak lehet. Persze, ha rossz és felejthető lenne a cucc, nyilván, csak a neve miatt nem tennének így, bár igaz, hogy D' Angelo olyan egyénisége az r&b-nek és a neo soulnak, hogy egy szar lemez is eseményszámba ment volna tőle. Na, de ki is ez az ember valójában és miért kell imádni őt és a zenéjét is? Gyorsan összefoglalom, mert a Black Messiah tényleg annyira pöpec lett, hogy nem árt megismerni azt a fickót, aki egy félhanggal is lecsúsztatja a lányok bugyiját.

Brown Sugar

1995-ben D'Angelo épp úgy nézett ki, mint bármelyik hiphop előadó. Bő nadrág, Timberland bakancs, atléta és hozzáadott elképesztő lazaság. Pedig egyáltalán nem volt olyan, mint bárki más akkoriban, és ez egyből ki is derült, amint zenélni kezdett. Az akkor 21 éves srác kihozta a Brown Sugar című albumot, amivel tulajdonképpen lefektette a neo soul alapjait, és mindenki megőrült érte. A szakma a soul zene legnagyobbjaihoz hasonlította, a közönség pedig a lábai előtt hevert. D'Angelo egy csapásra híres lett.

Az énekes, vagyis inkább zenei multitálentum (hiszen nem csak dalokat ír és énekel, de elképesztően jól játszik többek között zongorán és giráton is), már négy évesen hallás után zongorázta az Earth Wind And Fire dalokat és persze a templomi kórusban is énekelt. Erősen vallásos, pünkösdista családban nőtt fel, az apja és a nagyapja is prédikátor volt. Ez az erősen spirituális környezet világlátására és később a dalaira is nagy hatással volt. A vallás helyett azonban hamar inkább koca-DJ nagybátyja hatalmas lemezgyűjteménye kezdte érdekelni, amiből gyorsan megtanulta az r&b és a soul alapjait. 8 évesen új istent talált magának Marvin Gaye személyében, és amikor megtudta, hogy az énekest lelőtte a saját apja,  teljesen összeomlott. D'Angelo a GQ-nak adott interjújában mesélt róla, hogy onnantól kezdve folyamatosan az énekessel álmodott, és szorongani kezdett, ha egy nyilvános helyen hallotta meg valamelyik dalát. Emiatt még terápiára is kellett járnia, és az álmok csak akkor maradtak abba, amikor 19 évesen, sok próbálkozás után komolyabban kezdett el foglalkozni a zenével, és végre elindult a karrierje. Akkor fedezte fel ugyanis tehetségét Gary Harris és az EMI.

Az előbbieket nézve érdekes, de egyáltalán nem véletlen, hogy D művészetét sokan Gaye zenéjéhez hasonlítják. Nyilvánvalóan táplálkozik belőle és a régi soulból, de rengeteg fűszert ad hozzá. Éppen ezért durrant akkorát a Brown Sugar '95-ben. Tökéletes volt, egyszerű, mégis magával ragadó. D'Angelóban az a jó, hogy olyan nagyszerűen szólal meg, mintha mindent pontosan kicentizett volna, mégsincs benne semmi erőltetett. Angie Stone, aki már a Brown Sugar-ön is vokálozott, majd egy gyereket is szült az énekesnek azt mondta róla, hogy akkoriban tisztában volt vele, hogy egy szupersztárt lát éppen felemelkedni. Szerinte D-ben tiszta isteni tehetség van, amivel csak az a baj, hogy nagyon könnyű miatta iszonyatos mélységekbe kerülni, és ez nem egyszer meg is történt.

Voodoo

D'Angelo valóban olyan érzékeny zseni, aki a legnagyobb magasságokból képes a legborzasztóbb mélységekbe zuhanni. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen rendkívül jó kiállású és vonzó, baromi tehetséges embernek semmi félnivalója és baja nincsen az életben, de ez nincs mindig így, sőt. Az énekest már a Brown Sugar sikere után megrémítette saját ereje, amitől gyakran került alkotói válságba és sokszor menekült féktelen bulizásba a stúdiózás helyett. Végül, sok késedelem után 2000-ben csak kijött a Voodoo, amiből több mint 1 millió példány kelt el az első 5 hét alatt, és újra pályára állította az énekest. De még mennyire! Ehhez pedig kellett egy igazi kult klip is.

Az Untitled (How Does It Feel) című dalhoz készült videó konkrétan a 2000-es évek egyik legjobbja, pedig túl sok meló nem volt vele. 5 óra alatt lefogatták, de megváltoztatta D életét. A klip maga a nagybetűs SZEX, az énekes pedig milliók fantáziáinak tárgya lett. Persze, ha egy videóban végig a szuper szálkás és izzadt felsőtestét mutatják az embernek, minden lehetséges szögből, tökig letolt gatyában, na az ne is várjon mást. Amúgy az extrán kúrós hangulat mellett, ami az egész Voodoot is jellemzi, a klipből azért elég jól lejött az is, D'Angelo mennyire igazi. És ez legalább annyira fontos volt, mint a teste.

A videó elég sokat lökött az album eladásain, meg persze teltházas turnét produkált, de nem csak előnyei voltak. D hamar megtapasztalta, hogy sokan csak azért jönnek a koncertjeire, hogy élőben is lássák azokat az izmokat és béna "Vedd már le a felsőd!" bekiabálások zavarják meg állandóan a zenét. Hiába dolgozott ki a zenekar egy csodásan felépített koncertet, a vége mindig ez lett. D sokszor kiakadt, és volt, hogy az egész turnét le akarta mondani, annyira idegesítette, hogy nem a zenéje van a középpontban.

Mélypont

Ugyan a klipet később sem bánta meg, részben mégis ez volt, ami önkéntes remeteségbe taszította több, mint 11 évre. D ilyen mértékű ismertséget már nem tudott feldolgozni, mindenféle függőségekbe mászott bele és nagyjából a partikon kívül már semmi nem érdekelte. Teljesen el akart távolodni a róla kialakított szexisten képtől, rendesen meghízott és elhagyta magát. Persze a munka sem ment már, a kiadók megunták az állandósult alkotói válságot, ahogy a producerek és a menedzserek is. A 2000-es évek közepére még régi barátjával, a Rootsos Questlove-val is megromlott a viszonya, D mindenkit eltaszított maga mellől. Több elvonót is elbaltázott, majd az sem térítette észhez, amikor 2005-ben összetörte a Hummerjét és kis híján belehalt a balesetbe. Persze szét volt mindenezve amikor az eset történt.

Igen, ez ugyanaz az ember, mint a fenti klipben...

D'Angelo mindig is attól félt, hogy a nagy fekete előadók sorsára jut, akiket a csúcson ragadott el a halál. Rettegett ettől, mert úgy érezte, neki is hasonló lesz a végzete (és szerintem itt jócskán visszaköszön a korábbi Marvin Gaye vonal is). Talán pont ezért szedte össze magát akkor, amikor meghalt kedves ismerőse, J Dilla. Mintha ez valami figyelmeztetés lett volna. Akkor megkereste Gary Harrist, aki elküldte elvonóra Antiguára. Ez végre hatott. 2007-ben már kapott is egy új lemezszerződést, de persze nála semmi nem megy gyorsan...

Visszatérés

Hiába röppentek fel újra és újra a pletykák arról, hogy hamarosan jön az új album, D egyelőre csak egy turnéra rakta össze magát 2012 elején. Bár már ezt is számíthatjuk visszatérésnek, hiszen olyan 11-12 éve nem lépett színpadra, maximum csak templomban énekelt emberek előtt. Ráadásul megint hozta a régi formáját, sármos 38 éves lett, és újra ott voltak azok az izmok. Minden fellépésére elkelt az összes jegy és bebizonyította, hogy nem, hogy nem rozsdásodott be, de jobb, mint valaha. Emlékszem valami jazz adón kaptam el a párizsi koncertjét akkoriban, és teljesen lenyűgözött. El is gondolkoztam, hogy basszus, mi lehet vele az Untitled óta.

A visszatérő turnén már játszott pár új számot, de a Black Messiah-ig csak el kellett, hogy teljen még 2 év. Questlove szerint, akivel azóta újra jóban vannak, még a legtürelmesebb embert is kiakasztaná az énekes munkatempója. No meg az is, hogy olyan számokat képes sutba dobni, amikért más a fél karját odaadná. Mert neki valami nem tetszik bennük. Ráadásul az antiszociális, remete életmódjával nem hagyott fel úgy, mint a drogokkal és az alkohollal, ami csak nehezítette a melót.

Szóval nehéz szülés volt, de most december 15-én végre kijött a Black Messiah, amit már tényleg úgy vártunk, mint a messiást. És baromi jó lett, befutott az év legtutibb lemezei közé így a végére. Beszippant, imádod és nem akarod, hogy vége legyen. Még akkor sem, ha egyébként a soult vagy az r&b-t a hátad közepére sem kívánod. Mert ez egyáltalán nem az, amit a lakossági r&b előadók produkálnak. Izgalmas, elképesztően változatos és egyszerűen jó hallgatni. Amúgy megértem a 14 év munkát vele, mert ahhoz, hogy az ember felismerje minden rejtett finomságát, talán egy újabb 14 évet kellene hallgatnia. Persze ennyit nem szeretnék várni a következőig.