Az elmúlt 2-3 évben egyre inkább csak nyűgös voltam a Sziget miatt és alatt, mert elsétált mellettem a rendezvény meg nem is azt hozta, amitől igazán jól tudtam volna érezni magam a Hajógyárin, napokig. Tavaly volt az igazi mélypont, ám mostanra valami megváltozott. Nem tudom, hogy ez a szervezők érdeme, vagy velem történt valami, de mintha kicsit visszatért volna valami abból az atmoszférából, amiért 13 éve megszerettem ezt a fesztivált. Egy kellemes sziget-kórban fetrengve összeszedtem a gondolataimat arról a 4 napról, amit idén kint töltöttem és még képek is jönnek mellé.

Koncertek

A Szigetet nagyon szeretjük szidni, főleg a zenei felhozatal miatt, aminek kialakításához mindenki, minden évben nagyon ért. A saját kis ízlésemmel és rálátásommal persze volt sok bajom az idei programmal, főleg annak a szétszórtságával, de már első ránézésre lényegesen jobb volt, mint az utóbbi években.

Robbie Wiliamsről itt már részletesen beszámoltam, és nyilván lenyűgözött, de a legfontosabb koncert számomra az éppen leköszönő Gaslight Anthem fellépése volt az A38-on, mialatt odakint Avicii döngette a hangfalakat. Ezt pedig nagyon köszönöm neki innen is, hiszen a közönség nagyobb részét sikerült a Nagyszínpad elég csábítania, így a Gaslight Anthem nem csak, hogy egy élhető, de nagyon intim koncertet tudott adni az általában kellemetlenül zsúfolt sátorban. Persze szeretem őket, de nem csak ettől csillogott a szemem végig, hanem, mert lekötötték a figyelmemet a feszes setlisttel és végig úgy érezhettem magam, mintha egy amerikai külvárosi krimóban lennék és ott nézhetném Bruce Springsteen egyik kedvenc bandáját. 

Hasonlóan tökös volt korábban a Kasabian koncertje is, akikre tényleg mindig lehet számítani. Rendesen odatették a rockzenét a Nagyszínpadra, legyen szó a saját számaikról, vagy éppen egy Fatboy Slim feldolgozásról. Bírom ezeket a pöcsöket, főleg mert nincsen bennük semmi feszülés. Végig az járt a fejemben, hogy sokkal több ilyen koncertre lenne szükség a Szigeten, mert szerintem mégis csak ettől fesztivál a fesztivál, nem attól, hogy egy szemtelenül fiatal DJ kölyök pörgeti a bármit. Én nem akarom Avicii vagy Martin Garrix érdemeit csorbítani, de na, azt, amit nyújtottak, a lézerek kivételével bárki megcsinálja a YouTube-ról. Nettó parasztvakítás az egész.

Persze a nagyon menőnek kikiáltott rockzenekarok is okozhatnak csalódást, hiszen a Kings of Leonnak kellett volna valami olyan hatást hoznia, mint a Kasabiannak, de csak nem jött össze. A koncertjük tipikus esete volt annak, amikor a rettenetesen összeállított setlist tönkrevágja a hanulatot. Ehhez jött még bónuszként, hogy nyilván a nagyon művészi koncepció miatt, sikerült a számok között bénán lekapcsolni a fényeket, amitől még annak a dalnak is elveszett az ereje, amiben az ember már végre érzett valami sújtást. Értem, hogy akkora sztárok, hogy ők úgy zenélgetnek, ahogyan akarnak, de egy lagymatag country számlistával, amit akár egy texasi nyuggerklubban is leadhatnának, nem lehet tarolni. És így még a ráadásban megszólaló erősebb számok is csak felesleges erőlködésnek hatottak. Jó, jó, szuperül szólalt meg, de veszettül unalmas volt, sajnálom.

Szerencsére a másik húzó névnek (és az én szívcsücskömnek) számító Florence + The Machine pontosan azt hozta, amit vártak tőlük, és talán még többet is. Florence Welch úgy uralta a színpadot, 200-as fokozatra kapcsolva, hogy nem is értettem, hogy nem esik össze. Zseniális volt az egész, még akkor is, ha igazat kell adnom Pozsinak abban, hogy néha csak olyan volt a dolog, mintha egy ezoterikus központ recepciósa szabadult volna fel a színpadra hittérítőt játszani. Persze Florence-hez hozzátartozik a modor, a misztikum, a teátrális fellépés és a túláradó érzelmek is, amit én imádok benne, de aki ezt nem viseli, láthatóan ki is szivárgott közben. Én nem mondanám azt, hogy ez volt az egyik legjobb nagyszínpados koncert, de jó volt ott lenni, jó volt átélni, mert ez az őrült hippi pillanatok alatt boldoggá teszi az embert.

Fesztivál

És, hogy milyen volt a fesztivál, amikor éppen nem koncerten pörgött a nép? Szórakoztató annyira, hogy újra, meg újra arra vágytam, hogy ott legyek. És ezt tavaly el sem tudtam volna képzelni. Hiába sikerült a négyből három olyan napon kint lennem, amikor teltház volt, egyáltalán nem zavart. Jó, a Robbie alatt egy picit sok volt a nép, de azt is túl lehetett élni. Mert valahogy mindenki jó arc volt körülöttem. Zsigerből váltottunk a Kings of Leonról GNR tribute bulira férfi apácákkal, vagy pörögtünk egy kis Magic után a Necc partin hollandokkal, akik ugyanúgy tudták a Scootert, mint bárki és nem féltünk bevegyülni a Dropkick tömegébe, ha már ott voltak a barátaink. Tuti volt a kaja felhozatal is a sok jó magyar street fooddal a rémes bécsiszeletek és órás pizzaszeletek között. Annyira, hogy a Kolbice tölcséreire konkrétan ráfüggtem, ahogyan a Hilltop palackos fröccsére már évekkel ezelőtt.

És tudjátok mi volt még nagyon-nagyon jó? Az, hogy megint azt éreztem, hogy itt az emberek elképesztően közvetlenek egymással, mert csak jól akarják érezni magukat. Leült körénk kajálás közben egy társaság, akik elsőre úgy néztek ki, mintha ezer éve ismernék egymást, majd kiderült, hogy csak olyan 2 és 5 órája, mert az egyik ausztrál, a másik új-zélandi, a harmadik török, a negyedik szlovén, az ötödik francia és még lehetne sorolni. Pont úgy működtek mint a legjobb jóbarátok, pár pillanattal később meg már mi is a barátaik voltunk...és ez az egész lényege, nem igaz?

Ha ebbe az irányba megy a Sziget, akkor én simán elnézem az "avicsiket", meg a sok felesleges körítést. Csak hagyják meg ilyennek, mert akkor sokkal inkább nem akarom levenni a karszalagomat utána.

Fotók: Horpáczi Dávid