Ugyanazzal a kislányos zsizsgéssel vártam a 25. Sziget fesztivált, mint bármelyik korábbit, a különbség csak az volt, hogy a programot nem igazán nézegettem. A hangulata kellett, a Sziget kellett. És az a nagy szerencséje, hogy hangulata még mindig van, ha már jó és igazán vonzó zenéje idén nagyon kevés. Amit ugyan kompenzált még a rengeteg körítés és buli, és lehetett ünnepelni a negyedszázadot - de ennél jövőre több kell. Máshogy kell. Mondom is, hogy szerintem miért.
Kápráztató környezet
A Szigetre kimenni jó. Annak mindig jó lesz, aki egy kicsit csak szerelmes maradt belé az évek alatt. És igazából annak is, aki először megy ki, vagy csak egyetlen napra/koncertre érkezik. Mert a Szigeten az utóbbi pár évben csak ráerősítettek arra, hogy itt tényleg mindig el tudd foglalni magad valamivel. Hogy maga a tér és a különféle látványelemek, mini-előadók, cirkuszi mutatványosok és megannyi sokféleség lenyűgözzön. Annyi hely van, ahol egyszerűen jó megállni egy pillanatra és felnézni, mert ott van valami nagyon szép, ami az adott pillanatban csak hozzáad ahhoz a korty sörhöz, amit egyébként töknyugiban fogyasztanál. Ezért szeretem és ezért egyre jobban is szeretem.
És azzal is teljesen rendben vagyok - sőt - hogy az ételválaszték évről évre menőbb. Ma már bőven van jobb, finomabb és ár-érték arányban erősebb alternatívája a pizzaszeletnek a hotdognak vagy a béna pecsenyesütödés rémületeknek. És nem, nem drága, mert a pesti belvárosi helyek áraira nem sokat tesz rá és egy Zing burgertől vagy egy Kolbice adagtól jobban is leszel mint egy margharitának nem nevezhető csupa trappista valamitől. Eleve jobb a street food itthon, és ezt ügyesen be is emelték a fesztiválra. Örvendetes tény. Ahogyan az is, hogy nincsen hiba az infrastruktúrában, nincs bődületes kosz - csak amit elvársz - és ha akarsz strandolsz, ha akarsz, akkor egy toitoiban bulizol, unikornis arcot festesz vagy éppen diszkógömbökkel fotózkodsz.
Szomorú zenék
Viszont. Amellett nehéz elmenni, hogy ugyan az elmúlt években erős volt a Sziget zenei felhozatala és tudott olyanokat villantani, amivel bárhol a világon lehet büszkélkedni, de idén kifújt a line up. Mintha nem is éppen egy 25. évet durrogtatnánk körbe, ahogy kell. Van ebben balszerencse, és nem is tudhatom pontosan, mi és min múlott, és miért jött össze az, hogy headliner egy Chainsmokerz, vagy 2017-ben egy Major Lazer. De tudjátok, mi volt az üdítő? Végre gitárt hallani a Kasabiantól (akik külön megköszönték, hogy idén végre headlinerek lehettek itt). Nem baj, hogy sokadszorra jöttek, de kellettek ők a Nagyszínpadra, idén pedig különösen. Mert látványosan kezd kifulladni az az irány, hogy rosszul elhelyezett alternatív indie zenekarokkal és elektronikus haknikkal töltsük meg a fő helyszínt. És kezd kifulladni a zászlózás, meg colorparty, meg konfettibuli is.
Az igazán izgalmas dolgok el vannak dugva a kisebb színpadokon, a Nagyszínpad korai sávjában vagy az A38-on. Viszont ezekért meg napijegyes nem igazán jön (ha csak nem rajong annyira), ami látszott is: teltház csak mutatóban volt és komolyan meglepett, hogy egy pénteken sehol nem álltam sorban, sehol nem volt tömeg és szegény PJ Harvey-ra annyian sem voltak kíváncsiak, mint Fiesta Tibire a retro színpadon. Szomorú kapufa, teljesen helyzetidegen fellépés, ami az előadónak és a fesztiválnak is kellemetlen.
És a legjobb bulik
Pedig az emberek akarnak és tudnak is bulizni a Szigeten. Ebben soha nincsen hiba. És sokszor nagyobb kedvvel teszik ezt egy teljesen random kocsmaszínpadon, vagy a legkisebb sátrak valamelyikében, mint a kiemelt helyszínek bármelyikénél. Mert ott olyan zene van, amit szeretnek. És nem feltétlenül az a lakossági középút, ami például a Nagyszínpadon elboldogul. És mielőtt jönne az, hogy 'tuti azért nem élvezi, mert kiöregedett', akkor arra annyit, hogy pont azért mondom az előbbieket, mert a legfiatalabb fesztiválozók tolják ezeket a bulikat. Ők üvöltik együtt a garázsrock vagy punk himnuszokat és ők veretik reggelig a legelborultabb technókra bárhol. Meg én. És a többi szigetelő együtt. Mert ez a dolog egyszerűen fantasztikus, hogy vándorolhatok egyik helyről a másikra és mindig újabb bulikba keveredhetek. Mert most ez köt le a Szigeten.
Több gitárra (sokkal több gitárra), több valódi koncertélményre, több bátor húzásra van szüksége a Szigetnek. És egy a hagyományokhoz passzoló, ám mégis új irányra, nem a komfortzónához való görcsös ragaszkodásra. Bízom benne, hogy meg is tudják csinálni és most épp valami holtponton állunk, amiből előre van csak, lefele nem. Nagyon szeretném, hogy így legyen, és akkor végre nem lesz a Szigettel való kapcsolatom egy ilyen mélypontokkal és elképesztő magasságokkal hullámzó hektikus viszony. És akkor talán nem fordulhat elő, hogy még a végén a Pozsi tényleg kihagyjon egy napot a hétből (mert az rettenetes lenne).
Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a Facebookon, így nem maradsz le semmiről!
Fotók: Horpáczi Dávid