Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy a legnagyobb zenészeknek biztosan nem volt sem ideje, sem szüksége arra, hogy egyetemi végzettséget szerezzenek. Pedig ez nem így van, ráadásul többen is a művészetektől egészen távol álló szakokra jártak. Persze nem a tanulás az egyetlen út, amivel diplomázhat például egy híres énekes, hiszen az egyetemek előszeretettel osztogatnak tiszteletbeli címeket is. Az NME szuper gyűjtése nyomán összeszedtem mindkét kategória legjobbjait, jöjjenek tehát a tiszteletbeli és végzett diplomások és doktorok a zene világából, a teljesség igénye nélkül. Lesz pár meglepetés!

A szar idő már megérkezett és mindjárt itt a december is, úgyhogy gyorsan zenefelfedező délutánt tartottam, hogy friss maradjak akkor is, ha nyomorult a minden. Londonban mindig megfertőznek kicsit a britek aztán elkezdem kutatni azokat, amiket kint hallottam bárhol, ebből pedig mixtape-ek készülnek. Most éppen egy olyan, ami nagyjából új, és leginkább idei indie zenéket sűrít egybe, amiket baromi jó most hallgatni - tessék!

Tina Turner november 26-án betöltötte a 75-öt és bár 2009-ben végleg visszavonult, még mindig a rock&roll egyik olyan nagyasszonya, akit tisztelni kell. Tisztelni és imádni. Mert Tina még most is elképesztően ott van, Svájcban él, nagyokat bulizik és tavaly hozzáment szerelméhez, a nála jócskán fiatalabb Erwin Bach-hoz, akivel már 28 éve élnek együtt. Szóval az énekesnő csak a színpadtól köszönt el, de eléggé izgalmas életet él, amit meg is érdemel. És különben sem kell már semmit csinálnia, hiszen legendás lábai és hangja már örökké bevésődött az agyunkba, no meg a zenetörténelembe is. Ennek a szép kerek szülinapnak az alkalmából összegyűjtöttem 10 olyan dalt és egyben pillanatot Tina történelméből, amik annyira menők voltak, hogy még mindig leesik az állam tőlük, közben pedig gyorsan végigcsúszunk a karrierjén is. Tina rocks!

Az biztos, hogy sokan lennénk Richard Young helyében, ha azt mondom, hogy a fotós a legnagyobb hírességekkel bulizta végig az elmúlt negyven évet úgy, hogy azért még pénzt is kapott. Az ugyanis a hivatása, hogy a legmenőbb eseményeken végigfényképezze a részvevőket, amit olyan tehetséggel tesz, hogy még imádják is érte. Éppen ezért Young nem csak a hivatalos luxusbulikon volt ott mindig, hanem a hírességek tuti privát partijain is, így olyan dolgokat látott, amiket nem sok halandó. Új könyve, a Nightclubbing pont ezeket a fotókat gyűjti egybe, és megjelenésének alkalmából összeszedtem pár kedvenc fotómat tőle, amin úgy aljasodnak az A listás celebek, ahogyan nem szégyellik. Persze Youngról is megtudhattok pár dolgot és háttérsztorik is jönnek, ahogy mindig.

Kate Moss a 25. szülinapi meglepetésbuliján, amit Donatella Versace rendezett neki

A hétvégén volt szerencsém megnézni Jiří Menzel rendezésében Mozart klasszikusát, a Così fan tuttét. Bár a családban édesanyám a hagyományos opera-rajongó, arra még én is felkaptam a fejem, hogy a cseh rendező végre nálunk is színpadra állít egy operát, így beavászkodtunk egy vasárnapi matinéra a Magyar Állami Operaházba, hogy megnézzük, mégis mit hoz ki egy olyan ember ebből a cinikus darabból, aki az operákat tulajdonképpen hülyeségnek tartja.

Legutóbb, amikor a nagy magyar alter himnuszokat szedtem össze a '90-es évek végéről és a 2000-es évek elejéről, több olyan együttes is volt, aminél fájt a szívem, hogy csak egy dalt választhatok. Az egyik legnehezebb dolgom pont a Quimbyvel volt, és nem is csak azért, mert rengeteg daluk és azokból rengeteg slágerük van, hanem mert azok közül nagyon sok jelent valamit. Nem is csak nekem, hanem egy elég széles és vegyes közönségnek. A zenekar olyan összetett és változatos életművet hozott össze mostanáig (még, ha sokak szerint mára a történetből és a tartalomból csak az üres "művészieskedés" maradt is), hogy az ember szinte minden hangulatához talál benne megfelelő számot, vagy akár egy egész albumot. Éppen ezért most 10 dalon keresztül úgy próbálom meg felvázolni a Quimby hiperrészletes egészét, hogy közben még az is kiderül, mikor és miért jó azokat hallgatni. Bónuszként pedig azt is jól láthatja bárki, hogyan változott a zenekar az évek során.

A Chelsea Hotel New York, vagyis inkább egész Amerika egyik kultikus helye. Egy olyan szálloda, ahol a legnagyobb művészek laktak, legyenek éppen rendezők, zenészek, divattervezők, írók vagy festők - Warholtól Janis Joplinig. Nem is csak laktak, hanem éltek, és jelenlétükkel olyan hellyé tették a Chelsea-t, amihez fogható valószínűleg már nem is lesz többé. A hotel nem puszta fedél volt, hanem közösséget táplált, ami beleivódott a popkultúrába. Teli van történetekkel, legendákkal és talán szellemekkel is, és annyira izgalmas a sztorija, hogy beleástam magam, hogy megmutathassam, miért is olyan jelentős ez az intézmény.

New York, akár csak Párizs, számtalan dalt ihletett. Mindegy, hogy róla szól, neki szól, miatta szól vagy éppen csak helyszínéül szolgál a mondanivalónak, ez a város vitathatatlanul az egyik olyan hely a világon, aminek nagyon fontos szerepe van a zenében. És nem is csak úgy, hogy miatta írtak meg dalokat az előadók, hanem úgy is, hogy rengeteg zenész itt kezdte pályafutását, és a város számos irányzatnak táptalajt nyújtott már a történelem során, hogy a buzgó kulturális életről és a nagyszerű klubokról most ne is beszéljek. Szóval New York már régóta kiabál itt egy bejegyzésért és most, hogy szeptemberben elmúlt 350 éves is és az unokatesóm épp oda tart, végre én is is ihletet kaptam hozzá, hogy összeszedjem a kedvenc New Yorkról szóló számokat. Pláne, hogy így télen mindig kicsit oda vágyom, de ez biztosan azért is van, mert sok itt játszódó filmben van éppen karácsony.

A Hiperkarma nagyszerű feltámadásának hatására elkezdtek aktívkodni a fejemben a tekervények és sorra kerültek elő az emlékekből a '90-es évek második felének és a 2000-es évek elejének nagy hazai alternatív himnuszai. Nem jó az a kifejezés, hogy "magyar alter" és nem is szeretem, ráadásul mára elég pejoratív lett, de mégis ez alá lehet szépen összeszedni azokat az előadókat, akik ebben a nagyon buzgó időszakban a mainstream alatt tevékenykedtek. Olyan számok jönnek most, amiket hallgatva biztosan sokan lesznek olyanok, akiknek eszébe jutnak a homályos Kultiplexes, West Balkános, Cha-Chás, Süss Fel Napos, Tilosos, EsFM-es idők (és még sorolhatnám), és amiket máig nagyon szeretünk.

(Persze kicsit belenyúlok a témával a darázsfészekbe, hiszen az alter mindenkinek mást jelenthet, de a lényeg az, hogy nem a véresen underground dolgokra kell itt számítani, hanem a könnyedebb, de mégsem pop műfajra.)

Alfred Wertheimer éppen azelőtt találkozott Elvis Presley-vel, hogy sztár lett. A 21 éves énekesnek már volt egy slágere, a Heartbreak Hotel, de még  csak a mesés karrier küszöbén állt. Wertheimer nem is tudta, kit kell majd fotóznia, amikor az RCA Victor Recordstól felkérték, hogy csináljon sajtófotókat egy fiatal déli tehetségről, aki most fog fellépni a Dorsey Brothers Stage Show című műsorában. Mindez 1956 márciusában történt, év végére pedig Elvist már az egész világ imádta. Mielőtt viszont az utóbbi megtörtént volna, Wertheimer egy olyan Elvist tudott megmutatni képein, aki sokak szerint akkor még 'ember' volt, nem szupersztár. Éppen ezért a fotók egyedülállóak a maguk nemében, és mivel készítőjük október 19-én hunyt el, fontos most felidézni őket.