charivari

Amit nem szabad komolyan venni - Così fan tutte, Menzel rendezésében

2014. november 18. - szabo.kata

A hétvégén volt szerencsém megnézni Jiří Menzel rendezésében Mozart klasszikusát, a Così fan tuttét. Bár a családban édesanyám a hagyományos opera-rajongó, arra még én is felkaptam a fejem, hogy a cseh rendező végre nálunk is színpadra állít egy operát, így beavászkodtunk egy vasárnapi matinéra a Magyar Állami Operaházba, hogy megnézzük, mégis mit hoz ki egy olyan ember ebből a cinikus darabból, aki az operákat tulajdonképpen hülyeségnek tartja.

MozartCosifantutte2.jpg

Matiné ide vagy oda, az Operaház teli volt, ráadásul nem éppen a tipikus vasárnapi nagymamás-unokás összetételben. Nyilvánvaló tehát, hogy a rendező személye azért sokakat megmozgat, és nem feltétlen az operába járó (mára azért jócskán felhígult) elit itt a célközönség. Imádom ezt a fenséges, ünnepi miliőt, amit a hely és egy ilyen esemény áraszt még ebédidőben is, de azért csak kanyarodjunk vissza az előadáshoz. Leszögezném, hogy Menzel soha nem az opera műfaját nevezte egyszerű "hülyeségnek", hanem inkább a darabok sztoriját tartja annak, amiben nagyrészt egyet is értek vele. A Così fan tutte Lorenzo Da Ponte által írt története sem egy nagyregény, hanem inkább közelít az olcsó romantikus ponyvához. A  szerző tulajdonképpen az 1700-as évek végének erkölcsét mutatja be nem túl kedvező színben (ami miatt az akkori prűd népség jól meg is sértődött), rendkívül képtelen események sorával. Az alaptörténet szerint két szerelmetes ifjú, Ferrando és Guglielmo, a felbujtó Don Alfonso segítségével teszi próbára a két kedvest, Dorabellát és Fiordiligit. A lányoknak azt hazudják, hogy harcba indulnak, de ehelyett inkább álruhában visszatérnek és csábítással kezdik ki hűségüket, a szobalány, Despina hathatós közbenjárásával.

Persze a két lánynak fel sem tűnik egy álszakáll vagy egy álbajusz, ami rémesen lehetetlen, de pont erre a lehetetlenségre játszik rá Menzel. Mégpedig úgy, hogy ő sem veszi túl komolyan a történetet, éppen ezért nekünk sem kell. Béna, cincéres álbajusszal, kikacsintó és nagyon szórakoztató, viszont az operában szokatlan gesztusokkal ironizálja keresztül a történetet, amiben a szereplők is nagyszerű partnerek. Ehhez a fura hozzáálláshoz nagyon jól passzol a teljesen semleges és szimpla díszlet, aminek folyamatosan a jelenetekhez illeszkedik a színe. Persze a vigyorgás mellett azért azért a főhőseink baromi jól is énekelnek, és a kötelező felszíneskedés talán még jobban kiemeli, milyen zseniális is Mozart zenéje. És Menzel pont ezt akarta. Nem megfejteni, nem bonyolítani és nem is valami hatalmasat mondani, hanem segíteni az énekeseknek, hogy általuk a közönség szerethesse a zenét. És én ezzel a dologgal teljesen együtt is tudtam élni.

Persze sokaknak éppen az előbbiek miatt nem tetszik. Olvastam pár negatív kritikát, miszerint silány munka lett ez a Così fan tutte, mert semmitmondó és Menzel elbagatellizálta. Persze tényleg nincsenek benne elképesztő újítások, csak banális tréfák, de szerintem ez is a játék része. Aki úgy ül be rá, mint én, hogy csak azt szeretné, hogy szórakoztassa a "színészkedés" és a zene, annak nem okoz majd csalódást ez a változat. Olyanoknak pedig kifejezetten ajánlom, akik viszolyognak a klasszikus operáktól, mert ez egy friss, fiatal előadás, amit simán lehet élvezni.

A bejegyzés trackback címe:

https://charivari.blog.hu/api/trackback/id/tr96914205

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása