Az a jó koncert, ami után semmilyen zenét nem tudok hallgatni és csak csendben ballagok utána haza, fülhallgató nékül, hiszen a fejemben folyamatosan pörög az elmúlt 1,5-2 óra. Na az Ignite akusztikus koncertje az A38-on pont ilyen volt. 

Aki eddig Ignite-ra akart menni itthon, könnyen megtehette, főleg, ha megelégedett a rutinszerű fesztiválos fellépésekkel. Idén azonban a zenekar a turné zárásaként két hazai klubkoncertet is adott, ami már önmagában különlegesség pláne, ha a második egy akusztikus verzió. Ez egy hardcore-punk zenekartól nagyon izgalmas dolog, ha össze tudják rakni a dalokat úgy, hogy azokból ne hiányozzon a hangoskodós tökösség. Ugyan az Ignite-on a koncertet egyben nézve egy picit érződött a szétszórtság, hiszen nem ehhez vannak szokva, de már az első számnál teljesen megnyugtatott a libabőr, hogy nagyon rendben lesz ez.

Az akusztikus dolgokat nagyon el lehet cseszni azzal, ha a zenekar negédessé válik tőle, ami sajnos gyakran megesik. Ők viszont úgy álltak a dologhoz, hogy oké, máshogy szólalunk meg, de attól még odabaszunk neki. Ettől pedig baromira nem hiányzott a bónusz dübörgés, minden eléggé hangos volt, és még jobban ki is jöttek az apró részletek, mint egy sújtós bulin. Ráadásul egy turnét záró, hiperlaza zenekar prezentálta mindezt, akiket még az sem tudott megakasztani ha, éppen Téglás Zoli szerint valami para volt a technikával - amit egyébként be is épített a számok közötti stand-up műsorába.

Zolit lehet bírni és gyűlülni is a sok szövegelésért, de most pont annyi volt belőle, amennyi kellett. Sztorizott, parádézott, és még azt is elérte, hogy a teremben lévő összes férfiember megmarkolja a fütyülőjét (csak, hogy biztos lehessen benne, hogy az még ott van). Az énekkel most sem volt baj, pont úgy nyomta, ahogy már megszokhattunk tőle, csak emellé most új körítés társult, így az egyébként is őszinte szövegek, csontig őszinték lettek. Az ember folyamatosan várta, mi következik majd, és az hogyan fog szólni. A saját slágerek mellett a U2 Sunday Bloody Sunday című dala lett annyira odarakva, hogy azt még sokáig emlegetni fogom, azt pedig mondani sem kell, hogy a Falu vagy a finálénak szánt A Place Called Home elektromos rásegítés nélkül is kilengette a hajót.

Nem tudom, hogy csinálja, de ez a "magyariki" csávó simán eléri, hogy jó érzés legyen magyarnak lenni, abban a másfél órában legalábbis mindenképp. Biztos olyan ez, mint amikor a szurkolástól hirtelen nagyon hazafi leszel. Annak pedig nagyon kell örülni, hogy ez nem egyszeri projekt volt, hanem készül akusztikus Ignite album, amivel turnét is terveznek. Közben meg itt az új lemez, és gyakrabban találkozhatunk majd velük itthon, hiszen Zoli baromi büszke a zsír új magyar lakcímkártyájára.

Fotók: Boros Györgyi