A napokban hasított belém a felismerés, hogy a Coldplay legutóbbi, Ghost Stories című albumán szereplő Magic bizony egy nagyon-nagyon jó szám. És szerintem nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy az elmúlt 10 évben talán a Coldplay legőszintébb, legértékelhetőbb dala. Megint kicsit olyan, mint a Yellow, pedig azt hittem olyan már soha nem lesz. De hogyan jutottunk idáig, és miért ábrándultam ki a zenekarból valahol a X&Y környékén? Erre az egészre választ ad, ha elmesélem, hogyan lett Chris Martin elképesztően rövid idő alatt öregebb Bonónál.

 Parachutes

Amikor 2000-ben kijött a Parachutes, a Coldplay egy elképesztően őszinte, egyszerű és mélabús zenekarnak tűnt, pont ilyen dalokkal, amik azért nagyon jól meg voltak írva. Annyira, hogy bármennyire is bénának tűnt az ázott Chris Martin a tengerparton sétálva a Yellow klipjében, az embereknek csak átjött, hogy ebben van valami. Pont annyival több, hogy nem tűnik el a rengeteg hasonló banda között. A Trouble-ban például egy deka hiba nincsen, megjegyzi az ember és csak így ámul rajta, hogy anyám, hogy lehetett ilyen írni. A Parachutes szépen be is gyűjtött jó sok szakmai elismerést, a Coldplay pillanatok alatt a zenei újságírók kegyeltje lett és lassacskán beérett még Amerikában is.

A Rush of Blood to the Head

Nyilvánvaló volt, hogy ha csinálnak valami picit könnyebben befogadtatót, egy picit úgymond "nagyobbat", hangsúlyosabbat és világmegváltót, akkor a Coldplaynek VIP jegye van a legfontosabb zenei arcok arénájába. Meg is csinálták. Ehhez pedig csak elég George Harrisont kellett hallgatnia az egyre kreatívabb Chris Martinnak, aki szerencsére még fura maradt, de kimászott a nyomi és bezárkózó zenészcsávó imidzsből. Ráadásul mélabús minimalizmusból át tudott váltani lélektépő, hangzatos szónoklásba, ami sokat tett azért, hogy a Coldplay stadionokat megtöltő zenekar lehessen. Mert azt egy újabb Parachutes hangulatú lemezzel nem lehetett volna.

Viszont, ahogy mondtam, az A Rush of Blood to the Head ütött annyira, hogy az egész világon ismertté tegye a zenekart. És nem is csak ismertté, hanem kelendővé, ami azért szintén nagyon fontos dolog. Persze ez olyan közönségbarát és mégis remek számokkal, mint a Scientist vagy a Clocks, esetleg az In My Place, ez nem is olyan nehéz. Én talán nem véletlenül tartom ezt máig a Coldplay legjobb albumának. Nagyok lettek, erősek, de a dalokban és a hozzáállásban ott volt az emberközeliség, mindenféle felesleges nyáladzás nélkül.

X&Y

Persze, ha valaki nagy lesz, akkor kicsit el is száll, ami nem baj, joga van hozzá, hiszen valamit jól csinál, amiért szabad pöffeszkedni. Én Chris Martinon és a zenekaron először az X&Y kapcsán kezdtem el azt érezni, hogy arcuk lett, vagyis inkább pofájuk és ráéreztek, hogy mit kell adni a népnek ahhoz, hogy ámuljon és még csak nem is kell már hozzá annyit tenni, mint korábban. Az album elképesztő példányszámban kelt el, több mint 8 milliót vittek el belőle. Martinnak tehát üzleti szempontból igaza volt akkor, amikor a Fix You vagy a Talk mintájára készülő himnuszokat kezdett el gyártani. Amire már nem csak azok az emberek tudnak együtt bólogatni, akik az elején megkedvelték a Coldplay-t, hanem a világon mindenki. Egyszerű volt ez is, csak sokkal üresebb, mint a korábbi dalaik. 

Viva La Vida or Death and All His Friends

A Coldplay-t ekkoriban kezdték el a U2-hoz hasonlítgatni, amiben persze van is valami. Csak éppen a zenekar a harmadik albumra jutott el odáig, ahová a U2 a Joshua Tree-vel, ami kicsit feszített tempó. Itt azért már gondolni lehetett volna arra, hogy hamarabb ki is fog pukkadni. És, ha maradni akarunk a U2-s párhuzamnál, akkor a kísérletező, art rockos Viva La Vida or Death and All His Friends például sokkal kevésbé volt izgalmas, mint mondjuk az Achtung Baby vagy a Zooropa. A világ viszont a Coldplay lábai előtt hevert már, amire rá is játszottak rendesen. Egyébként pedig nahát, az album producere Brian Eno volt, aki ugye a U2 nagy pajtása is.

Mylo Xyloto

Szóval itt volt két út, hogy a Coldplay visszatér a nyáltengerbe, vagy mer kicsit kreatívkodni még és valami igazán jót összehozni újra. Nem mertek, maradtak a jövedelmező vonalnál a megható, hangzatos slágereknél, amik mindenhol felkúsztak a listákra. A Mylo Xylotót nekem már nagyon nem vette be a gyomrom, Chris Martin ekkorra vált az idősebb és unalmas Bonóvá és lett számomra egyre kellemetlenebb. A Paradise vagy az Every Teardrop is a Waterfall akár egy kései U2 albumon is simán lehetne, annyira nincsen bennük semmi tartalom, csak csilingelés és pillanatnyi öröm. Aztán azt is elfelejted, hogy léteznek.

Ghost Stories

És itt volt az a pont, hogy már tényleg semmit nem vártam a Coldplay-től, csak valami újabb tömegterméket, aztán kaptam egy Magic-et a Ghost Storieson, amit tényleg jó hallgatni, mert annyira nem olyan, mint az utóbbi 10 év Coldplay-e. Szóval ez ad egy kis reményt arra, hogy hátha túllépünk már a termelésen és Chris Martin újra elkezd dalokat írni. Leülve, okosan, nem gyártva. Persze ettől függetlenül ott van a kiborítóan rémes Sky Full of Stars, amit akár Aviici is összepöccinthetett volna, de üsse kavics, meglátjuk.