D'Angelo tavaly decemberben 14 év után tért vissza a Black Messiah című lemezzel, hogy újra felüljön a neo soul és a kortárs r&b nagyon is valóságos trónjára. Én nagyjából pont ennyi ideje vártam arra, hogy egyszer élőben is láthassam, így nagy elvárásaim voltak a hétfői, londoni koncerttel kapcsolatban. Nos, az énekes szeret úgy váratni magára, mint a messiás, az már biztos, hiszen másfél órás késéssel indított a Roundhouse-ban, ám egy olyan újabb másfél órával kompenzált érte, amit nehéz lesz elfelejteni.
A rendesen felcsigázott közönség elé konkrétan berobbant a kalapban és kabátban feszítő D a színpadra, és zenekarával rendesen belekezdett a menübe. Az első szám alatt atlétára vedlett énekes úgy állt a színpad elején, kezében fuxos gitárjával, hogy azonnal feledtette azt a pár éves képet, amikor még pufin, remeteként elbújva depizett valahol Amerikában. Sőt, még ahhoz képest is elemében volt, amit Black Messiah - The Second Coming turné ízelítő fellépésein lehetett látni tőle. Ez a D'Angelo már nem bújik a zongora mögé a színpad oldalán, ez a D élvezi, hogy műsort csinál, irányít, vezet és a zenekara mindenhová követi.
Márpedig minden tisztelet ezé a nagyszerű zenekaré, ami jelenleg The Vanguard néven fut, mert olyan zsenialitással és pontossággal követték D folyamatos improvizációját és játékát, hogy le a kalappal. D'Angelonál ugyanis hiába vannak meg a dalok alapjai, azok tulajdonképpen csak egy mankót adnak, hogy felismerhesd őket, de úgy alakítja mindent menet közben a kedvére, hogy a végén akár új számok is születnek koncert közben. És így történhet meg az is, hogy a setlist nagy részét adó új lemez nagyszerű dalai, mint a Charade, a 1000 Deaths vagy a Sugah Daddy, simán összefolynak a régi slágerekkel, köztük a Brown Sugarrel, vagy éppen a Roberta Flack féle Feel Like Makin' Love feldolgozással.
Előfordult, hogy úgy éreztem, James Brownt idézi meg, hiszen szinte végig zsigerből táncoltam minden ütemére, aztán a Charade vagy a Really Love alatt már úgy voltam vele, van ebben egy kis Prince, vagy Marvin Gaye, hiszen nagyon meghatott és lenyűgözött, ahogy kapcsolatba kerül a közönséggel...de mégis mindig D'Angelót láttam. Egy olyan erős és karizmatikus előadót, akihez hasonló nem sok van. Akit koncert közben állva tapsolnak meg és ez az ünneplés nem, hogy belefér, hanem jár, főleg, ha utána még számtalan pillanatot ad, amikor azt veszem, észre, hogy konkrétan tátva maradt a szám.
Nem az itt a lényeg, hogy egy baromira minőségi dologról van szó, meg egy nagyon összetett, izgalmas zenéről, hiszen ez a műfaj sajátja. Hanem az, hogy legyen valaki egy óriási díva (mert D azért eléggé tehetséges ebben is), akkor is képes visszavonulni a végén a zongorája mögé, hogy tisztelettel, a háttérben maradva vezesse le a zenekarát. Azután, hogy előtte a lelkét is kiénekelte a Untitled alatt és begyűjthette a neki járó csodálatot. Mert attól még a mellettem táncikáló Mr. T hasonmásnak is könnybe lábadt a szeme. Nem kellett ezután senkit megkérdezni arról, hogy mégis hogy érezte magát, mert azt a női vécében random hat szólamban megszólaló How Does It Feelből lehetett tudni, hogy kurvajól. Én azt mondom, hogy D'Angelót legalább egyszer látni kell az életben, de ha lehet, akkor többször is.
Fotók: 1 - Roundhouse, 2,3 - Balázs Péter
