Most volt 62 éves Steven Seagal, aki egyébként nem csak színészkedik, hanem a zenébe is belekóstolt, ráadásul hamarosan Budapesten is koncertezik majd zenekarával, a Steven Seagal's Blues Banddel. Utóbbi tény kicsit elindított a fantáziámat, hiszen nem ő az egyetlen egyébként főállású színész, aki úgy érezte, zenei téren is van több vagy kevesebb keresnivalója. Össze is gyűjtöttem gyorsan pár olyan filmes óriást, a teljesség igénye nélkül, akik a zenéléssel is megpróbálkoztak. Legtöbbjük bár ne tette volna, de akadnak kellemes meglepetések is.

Felsorolni is nehéz lenne mennyi magyar verset zenésítettek már meg, Hobótól kezdve a Kalákán át egészen a Pilvakeresekig, van millió jobb és rosszabb feldolgozás. Viszont nekem egy igazán különleges létezik, ez pedig Yonderboi Egyenes Labirintus című hangjátéka vagy mixe, nevezzük bárminek. 

Zenei szupersztárt rakni a címlapra egy olyan magazinnak is megéri, ami nem kifejezetten a zenével foglalkozik. Biztosan nektek is van emlékeitekben olyan címlap, ami az agyatokba égett, nem véletlenül. Az AdWeek számára Robert Newman gyűjtött össze 101 olyan zenés borítót, amiket valamiért érdekesnek vagy fontosnak talált, a hatvanas évektől napjainkig. 

A válogatásból összeraktam a számomra érdekesebb darabokat és hozzájuk pakoltam még pár olyan címlapot, ami ott nem szerepelt, de fontosnak tartottam őket. Így készült el egy hatvanas sorozat, amiben vannak olyan borítók, ahol a meztelenséggel provokálnak, másokon éppen a személy megválasztásával, vagy a megjelenített helyzettel, míg némelyik csak szimplán baromi jól sikerült. Végignézve az egészet jól látni, hogyan változott a lapok megjelenése az idők során, ki számított éppen fontosnak egy évtizedben és milyen magazinok, fotósok és stílusok uralták a figyelmet. Főleg a 80-as évek második felétől sok borító akár mindenkinek ismerős lehet. Természetesen sok a Rolling Stone cover, de jól szerepel a Vanity Fair, a Vogue és az Interview magazin is, a fotók közül pedig van, amit Herb Ritts vagy Annie Leibowitz készített.

 Ray Charles, Jazz Magazine, 1961

Április 5-én volt 20 éve, hogy Kurt Cobain öngyilkos lett, így az utóbbi napokban minden tele volt megemlékezésekkel, képgyűjteményekkel, nagy megmondásokkal és számtalan "mi lett volna, ha..." fejtegetéssel. Tökfelesleges lenne az utóbbiakról írnom, mert lerágott csont, de az évforduló kapcsán újra elővettem az MTV Unplugged in New York albumot, mert nekem az a Nirvana.

Imádom, amikor híres zenekaros fotókkal meg klasszikus albumborítókkal játszanak kreatív emberek. A napokban egy olyan anyag járt körbe a neten, amiben megmutatták, hogyan is festenének a borítók, ha hátulról néznénk őket, most meg egy olyan munkát találtam, ami a Google Street View-ba rakja át kedvenc covereimet, amik pontos helyszínekhez köthetőek. Íme:

Oasis - (Whats the Story) Morning Glory?

PJ Harvey - Stories from the City, Stories from the Sea

Tumblr-ön futottam bele ebbe az elképesztően hipszter sorozatba, amin régi arcok viselik, a Photoshop csodájának köszönhetően, mai menő előadók zenekaros pólóit. A legszebb a dologban az, hogy ezek a mai menő előadók legszívesebben a régi arcok képét viselik felsőtestükön. De vajon bírná Freddie Mercury Lady Gagát, vagy sikítófrászt kapna tőle? Érdekes kérdés, ahogyan Gene Simmons véleményét is szívesen megkérdezném Miley Cyrusról, és persze elbeszélgetnék Kurt Cobainnel is Dave Grohl Foo Fighters-ös munkásságáról. Abban mondjuk egészen biztos vagyok, hogy Jim Morrison egész egyszerűen kiröhögné Julian Casablancast, ha találkozna vele...

Március 31-én volt éppen 15 éve, hogy bemutatták a Mátrixot. Az egy dolog, hogy utána mindenki Neo és Trinity akart lenni és elkezdte azt képzelni, hogy tulajdonképpen csak álmodja ezt a világot, de az írók és a producerek trilógiát gondoltak és még két filmen keresztül fokozták az eposzi őrületet. Vagyis inkább csak fokozták volna, mert engem például a második két rész annyira sem hatott már meg, mint egy érdekesebb délutáni szappanopera, a vak világmegváltó Neo pedig egyenesen kellemetlen lett. Az első az igazi, nálam legalábbis biztos, amit annyiszor néztünk meg a húgommal, hogy idézni tudtuk belőle a nagymonológokat és a kultikus párbeszédeket is. Ez a film új iskolát hozott, a híres pisztolygolyós lassítást mindenki utánozni akarta, ahogy a többi mátrixos megoldást is.

De ez nem egy filmes blog, úgyhogy nem is próbálom ezt a részét jobban megfejteni, a lényeg az, hogy a trilógia kezdete fontos film volt, sajátos világot teremtett és kaptunk tőle egy csomó szállóigét mindenféle piros meg kék bogyókról, napszemüvegekről és orákulumokról. De nem csak a film ilyen különleges és egyedi, hanem a zenéje is, ami önmagában megér egy misét, olyan jól összerakták.

Vannak azok a soundtrackek, amik kizárólag a filmmel együtt állják meg a helyüket, azt baromi jól kiegészítik, de önmagukban egy-egy hatásos pillanattól eltekintve rémesen egyhangúak, lásd bármelyik Gyűrű Ura OST. Aztán vannak olyanok amiken van egy darab óriási dal, amire mindenki emlékszik, talán jobban is, mint egy filmre és ennyi. Tudjátok, Titanic vagy a Flashdance. Viszont a harmadik kategória a legjobb, az a filmzene album amin a dalok nem csak passzolnak a filmhez, de anélkül is zseniális válogatást adnak, amit bárhol, bármikor lehet hallgatni és imádod. Ilyen például a Pop, csajok, satöbbi; az Alul semmi, az Igazából szerelem, de még a Bridget Jones naplójának OST-je is. Természetesen én ide sorolnám a Mátrix filmzenéjét.

A film be mert vállalni egy nem túl szép jövőképet, az album pedig olyan előadókat, akik már akkor vagy csak később, de a mainstream rock és elektronikus műfajok erősebb vonalának nagyságai vagy emlékezetes figurái lettek. Felsorakozik az ezredforduló krémje és agresszív, dinamikus, kicsit indusztriál, kicsit sötét és nagyon szórakoztató dalok követik egymást annyira egyértelműen, hogy egyet sem tud az ember továbbléptetni. Szerettem és kedvelem most is, és ezt egyáltalán nem ciki kimondani. A Mátrix zenéje ma is vállalható, az a generáció pedig akinek akkor a film miatt 8110-es Nokia kellett, simán felismeri 10 év múlva is azt a Rob Zombie számot, ami akkor ment, amikor Trinity bulizni vitte Neót. Alig több mint egy óra, vegyétek elő, nem bánjátok meg.

A teljesség kedvéért álljon itt a pontos tracklist:

1. Marilyn Manson - Rock is Dead
2. Propellerheads - Spybreak
3. Ministry - Bad Blood
4. Rob D - Clubbed to Death
5. Meat Beat Manifesto - Prime Audio Soup 
6. Lunatic Calm - Leave You Far Behind
7. The Prodigy - Mindfields
8. Rob Zombie - Dragula
9. Deftones - My Own Summer
10. Hive - Ultrasonic Sound
11. Monster Magnet - Look to Your Orb for the Warning
12. Rammstein - Du Hast
13. Rage Against The Machine - Wake Up

A filmben amúgy ezek mellett más ismerős dalokat is hallani, például Neo fejhallgatójában szól a Massive Attacktől a Dissloved Girl és Richie Hawtin Plasticity-jére is partiznak egy kicsit a szereplők.

Természetesen nem akkora meglepetés, hogy Michael Jackson halála után albumot "ad ki", mégis mindig furán hangzik, ha elhunyt zenészek nevével jelenik meg valami újdonság. Tudjátok, mintha a zombik másznának elő a sírból, vagy valami. Ráadásul általában hozzá kell ilyenkor nyúlnia néhány hozzáértőnek a ránk maradt nyersanyagokhoz, ami vagy jól sül el, vagy nem. Jacko nyolc, eddig kiadatlan dalából olyan producerek gyártottak aktuális és albumképes számokat, mint L.A. Reid, Timbaland, Rodney Jerkins, Stargate, Jerome Harmon és John McClain így talán nem fognak csalódni a rajongók.

Zenekaros pólókból, kitűzőkből, bögrékből és más unalmas termékekből Dunát lehet rekeszteni, olykor azonban elkalandozik a zenészek és az élelmes kereskedők fantáziája is, amikor rajongói kegytárgyakról van szó. Azt mondjuk nem tudom, mi vesz rá valakit arra, hogy Kiss koporsót vagy a Rammstein dildo-szettet vásároljon, de valószínűleg elég sokat nyom a latba az a lehetetlenség faktor, ami az igazán különc merch cuccokat jellemzi. Nézzük a zenetörténet néhány legfurább árukapcsolását.

Induljon a sor két olyan termékcsoporttal, melyek a legtöbb ajándéktárgy-repertoárban megtalálhatóak, de azért már nem a tipikus relikviák közé tartoznak.

Óvszerek

Nemrég a Daft Punk promóciós Get Lucky óvszereitől volt hangos a média, pedig egyáltalán nem ők az elsők, akik ilyen cuccot piacra dobtak. A U2 például már a Zoo TV Tour alatt árult Achtung Baby óvszereket, melyeket máig lehet venni néha Ebay-en, bár a szavatosságuk már nem igazán garantált. Ugyanakkor a brit JLS fiúbanda vagy a Placebo és a Slayer neve alatt is jött már ki óvszer, a sort pedig sokáig folytathatnám.