Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Depeche Mode életem egyik legmeghatározóbb zenekara. Éveken át volt nálam az első helyen, kicsit megcsúszott rajongással, DM klubbal, és az első igazi nagy koncertélménnyel. Mostanában újra előszedtem nem is csak a dalokat, amiket még mindig kívülről tudok, hanem a klipeket is. Nyilván nem is karrierjük elejéről, hanem nagyjából onnantól, ahol összehozta őket a sors Anton Corbijnnal. A zenekar és a fotós/rendező/zenei kultikon szoros és hosszú évtizedeken át tartó együttműködése megkerülhetetlen terület, és azért is nagyon fontos, mert rengeteget hozzátett a DM körüli kultusz kialakulásához, no meg a zenekar képének egészéhez. Szinte elválaszthatatlanok. Ráadásul nem is csak a klipeket járja át, hanem a DM körüli mindenféle vizuális megjelenést is. Persze amikor a kedvenceimet gyűjtöm össze, nem csak Corbijn klipek jönnek, hanem pár másik is, amit nem a mester jegyez - Íme egy nagyon szubjektív tízes lista.

Ringo Starr elárverezni készül egy csomó The Beatles relikviát és miközben ezeket rendezgette lakásában, olyan negatívokra bukkant, teli ezer éves fotókkal a zenekarról, melyeket ideáig még senki nem látott. Olyan menőnek találta őket, hogy könyvet ad ki belőlük és hamarosan kiállítás nyílik a képekkel a londoni National Portrait Galleryben. Íme egy kis ízelítő az egyébként tényleg nagyon menő fotókból.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy Agatha Christie a kedvenc íróm. Esténként most is az ő könyveit olvasom elalvás előtt, számos regényét végigizgultam már, sokat többször is, egyszerűen nem tudom megunni. Lenyűgöz a humora, a cinizmusa, a logikája és az, ahogyan mindig meglepetést tud okozni. Még akkor is, amikor végre azt hiszem, előbb jöttem rá, ki a gyilkos, mint Poirot. Az írónő szeptember 15-én lett volna 125 éves, a kerek évfordulóról pedig akkor is illene megemlékezném, ha nem bírnám ennyire. Hiszen Christie hatalmas forma volt. Sokan nem is tudják, hogy legalább olyan izgalmas életet élt, mint az általa megteremtet híres karakterek. Ezért összegyűjtöttem róla pár érdekes tényt, melyekből kiderül, milyen is volt valójában a világ legsikeresebb írója.

Wolfgang Amadeus Mozartot még az is ismeri, akinek egyébként nem sok köze van a zenéhez. Megtanuljuk a nevét a suliban, ahogy azt is, hogy csodagyerekből lett hatalmas zeneszerző és filmektől kezdve a temetésekig, mindenhol felcsendül a zenéje. Persze azt már sokkal kevesebben tudják, hogy Wolfinak élt egy Maria Anna nevű nővére is, aki legalább annyira tehetséges volt, mint korának szupersztárja...csak rosszkor és rossz helyre született. Ismerjétek meg Nannerlt!

Maria Anna, Wolfgang és Leopold Mozart

Aki követi a blogot, annak eléggé nyilvánvaló lehet már, hogy nagyon kedvelem Marilyn Monroe-t és a hozzá kapcsolódó különleges fotókat, történeteket. Ez a mostani is egy izgalmas találat, hiszen a színésznő gyermekkorából nem sok kép maradt fenn, pláne nem olyan, amin felhőtlenül, családi körben látható.

Azt hinné az ember 2005 nem is volt még olyan régen, de mégis csak eltelt 10 év azóta, hogy a Foo Fighters az lett, ami ma is, visszatért a NIN, Mariah Carey újra a csúcsra ért a slágerlistákon, Gwen Stefani szólóban is kipróbálta magát, a Sugababest istenítették a britek, feltűnt M.I.A. vagy éppen berobbant a köztudatba Rihanna és a Robyn. 2005 jó év volt a zenében, éppen ezért most egy válogatás keretében felidézem, mik mentek legtöbbet a házibulikban és mely slágereket hallgattuk gyakorlatilag unásig, vagy addig, hogy máig benne maradtak a fejünkben.

A paparazzikat lehet szeretni és gyűlölni, de mesterségük azért létezik és azért is olyan jól fizető munka, mert van rá igény. Sajnos a közönség imád a sztárok magánéletében turkálni, ezt pedig a legkönnyebben a lesifotósok fényképein keresztül teheti meg és találhat ki köréjük történeteket. De ki volt az első igazi nagy paparazzo a világon? Nos, ezt a férfit az 50-es évek Rómájában kell keresni. Elio Sorcinak hívták és olyan hírességeket fotózott le a nyüzsgő európai filmfővárosban, mint Elizabeth Taylor, Audrey Hepburn vagy Sophia Loren.

Brigitte Bardot, 1962, Fiesole

A napokban belefutottam a Spinédzserekbe, nem sokkal korábban pedig az Amerikai pitébe és rá kellett jönnöm, hogy bizony még mindig nagyon bírom ezeket a filmeket, pedig azért közben felnőttem. De miért is szeretjük évekkel később is a '90-es évek és a 2000-es évek elejének, ma már klasszikus gimis mozijait? Nyilván azért, mert a saját középsulis emlékeinket hozzák elő (bár ugye nem igazán voltunk Amerikában gimisek, tisztelet a kivételnek), és szívesen röhögünk az ezeréves poénokon akkor is, ha már nem is tartjuk annyira jónak őket. Egyszerűek, viccesek, ugyanarra a kaptafára készülnek, és minden színész idősebb bennük a gimnazista korosztálynál, de mégis újra meg újra megfognak. Összegyűjtöttem 15 olyan oldschool tinifilmet az említett időszakból, amikkel nem csak nosztalgiázni lehet, hanem újra szórakozni is. Jól.

Az elmúlt 2-3 évben egyre inkább csak nyűgös voltam a Sziget miatt és alatt, mert elsétált mellettem a rendezvény meg nem is azt hozta, amitől igazán jól tudtam volna érezni magam a Hajógyárin, napokig. Tavaly volt az igazi mélypont, ám mostanra valami megváltozott. Nem tudom, hogy ez a szervezők érdeme, vagy velem történt valami, de mintha kicsit visszatért volna valami abból az atmoszférából, amiért 13 éve megszerettem ezt a fesztivált. Egy kellemes sziget-kórban fetrengve összeszedtem a gondolataimat arról a 4 napról, amit idén kint töltöttem és még képek is jönnek mellé.

Nyilván voltak elvárásaim és jóslataim a Szigetes Robbie Williams koncerttel kapcsolatban, hiszen láttam már sokszor, hogyan visz el a hátán akkora embertömeget, ami ide is várható volt. Számítottam félve egy kis vurstli-hangulatra, sok-sok együtt-éneklésre, no meg nagy pillanatokra is, ahogyan már előre röhögtem a simán stand-uposnak is beillő Williams iróniával teli poénjain és kötelező önajnározásán. Hogy ezekből mi jött be? Mindjárt mondom, de az biztos, hogy egy ilyen jó formában lévő világsztár bőven azt csinált ezzel a közönséggel, amit csak akart.